A kevesebb nem több. A kevesebb: minden – nézd meg a Tökéletes napok című Wim Wenders-filmet!

–

Mind szenvedünk attól az életformától, amibe kergettük magunkat, ezen már nincs is mit rugózni. A „még több pénz, még több inger, még több kapcsolat” hajszolása szétforgácsolja a lelket. Nagyobb szabadság – hisszük –, ha beérkezünk a vágyott státuszba (ha főnök leszel, ha jobb, nagyobb autót veszel, ha megengedheted magadnak, hogy utazz), miközben egy ördögi körben vergődünk, és a legfontosabbal fizetünk érte: az időnkkel. Már filozófusnak sem kell lenni ahhoz, hogy mindezt belássuk, de kiszállni belőle mégsem olyan egyszerű. Többségünk megvárja, amíg beüt a baj.

Nincs ez másként a Tökéletes napok főhősével, Hirayamával sem. De hogy pontosan mi vezetett oda, hogy végül vécésnéninek (azaz -bácsinak) állt Tokióban, arról nem szól a történet. Mire megismerjük, már évek óta ez a munkája. Nem kényszerből, hanem önként… és igen, dalolva. Reggelente, amikor munkába indul a legalább húszéves szolgálati minibusszal, amiben csak kazettás magnó működik, mindig a régi kedvenceit hallgatja: Velvet Undergroundot például, vagy A House of the Rising Sunt. És csöppet sem boldogtalan vagy csalódott.

Nem is kicsattanóan boldog – ne féljetek, ez nem egy álszent film. Hirayama nem akar szentnek tűnni. Sőt, épp ellenkezőleg: esendő ember.

Nem idős, nem fiatal. Ereje teljében lévő férfi, csak a neme, nemisége most semmilyen jelentőséggel nem bír számára. Csak egy ember akar lenni a városban, megbújni az utcák, hidak, terek és parkok között, elveszni szótlanul a metropoliszban.

Az ember többnyire nem tudja, mikor zajlanak a tökéletes napok az életében, és Hirayama ebben sem különb nálunk. Számára ezek csak átlagos napok: reggel mindig ugyanakkor ébred (még napfelkelte előtt), ugyanúgy csavarja össze a parányi nappalijában leterített matracot, ugyanúgy mossa meg a fogát az egyetlen vízcsapnál a garzonban, ugyanúgy öltözik fel a Tokyo Toilets overalljába, és ugyanúgy vesz kávét a ház melletti automatából, hogy elkortyolja, amíg beér a munkahelyére, Tokió egyik újonnan létesített köztéri vécéjébe.

Nincs változatosság. Nincs „kaland”. Nincsenek görbe esték, hosszú hétvégék vagy hullámhegyek és -völgyek. Megbízható állandóság van és rutin. De sokáig sorolhatnám még, mi minden NINCS Hirayama életében. Nincs család. Nincs képernyő – semmilyen.

Nincsenek hírek. Nincs közösségi média. Nincs rohanás. Nincs stressz. Helyette fák vannak. És fények.

Meg fényképek (analóg kamerával, de nem valami profi cuccal), mert az, ahogyan a napfény átsejlik a leveleken, egy életre elég mozi. És vannak még könyvek, amikhez olcsón hozzá lehet jutni használtan, vannak fix emberek a városban, akiknek olyan kisboltjuk/éttermük/kocsmájuk van, hogy hozzájuk szinte haza lehet menni, vannak ősöreg kazetták, amiken mindig ugyanolyan jó a zene, és vannak, ugye, a vécék, amik minden reggel várják, hogy valaki kitisztítsa őket. 

Az egész film valójában ebből indult: Tokió város 2022-ben meghívta Wim Wenderst egy különleges tárlatvezetésre: bemutatták neki a Tokyo Toilets nevű művészeti projektet, amelynek keretében 17 egyedi tervezésű, a legjobb építészek által megálmodott köztéri vécét nyitottak meg a városban. Tudták, hogy Wenders szereti a várost és szereti az építészetet, és azt gondolták, talán megihleti őt az akció. Jól érezték. Annyira jól, hogy Wenders, miután látta a műveket, úgy gondolta, nem dokumentumfilmben szeretné feldolgozni (noha az utóbbi években ebben a műfajban alkot), hanem keres hozzá egy történetet. 

Kapott hozzá egy kevés pénzt meg egy japán forgatókönyvírót (Takuma Takaszakit), és villámgyorsan megszületett a film cselekménye. Aztán pedig villámgyorsan le is forgatták (mindössze 16 nap alatt, pedig egy átlagos nagyjátékfilm forgatása 30-40 nap, egy amerikai szuperprodukcióé meg 60 felett van), és Wenders szerint épp ez volt a jó benne: forgattak egy lassú filmet pergő tempóban.

Nem cicóztak, nem használtak nagy stábot és olyan felszereléseket, amik ma már alapnak számítanak, mert ha a történet a minimál életforma dicséretéről szól, akkor ők is minimálban akartak dolgozni. Minden más hazugság lett volna.

Ez meg is látszik a filmen: amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. Az egész a Hirayamát alakító Koji Yakushón múlik, az ő vállán nyugszik a sikere. Mert semmi más nincs, mint hogy követjük a hétköznapjait, lessük a mozdulatait, fürkésszük a csendjét, és szurkolunk neki, hogy ne hagyja elrontani ezt a tökéletes életet. Sokan próbálják valamivel kizökkenteni. Van például egy kollégája, egy klasszikus japán komikus figura (Tokio Emoto), aki bárhogyan próbálkozik is lehúzni Hirayamát, súlytalan ahhoz, hogy kibillentse. Inkább csak nevetünk a kontraszton, hogy milyen egy érett, stabil személyiség, és milyen kelekótya a fiatal. 

Aztán többen is akadnak, akik csak nyerni akarnak valamit a lelki békéjéből. Egy fiatal lány, aki a maga hipermenő frizurájával, porcelánbabaarcával és tökéletes ízlésével együtt is boldogtalan, keresi a helyét. Majd Hirayama rég látott unokahúga, Niko, aki a semmiből bukkan fel, és csak ott akar lenni, részesülni akar ebből a szabad életből. Végül egy rákbeteg férfi, aki jelentős örökséget szeretne ráhagyni. Mindannyian azt érzik, hogy ehhez az emberhez lehet kapcsolódni. Hogy rábízhatják magukat, mert nem fog alakoskodni. Jópofizni, hazudni, maszatolni – ezeket biztosan nem, ezért felüdülés a többi városlakóhoz képest. 

Egy ponton felsejlik az is, hogyan jutott Hirayama ebbe az állapotba, milyen trauma kellett hozzá, ami egyáltalán nem gyógyult be, talán soha nem is fog. Mindenesetre valahonnan való menekvés ez az életforma. Nagyon kevés szóval derül erre fény, úgyhogy nem tudjuk meg, pontosan mi történt, de bőven elég ennyi is – a többit a fantáziánkkal egészítjük ki. A lényeg úgysem a konkrét esemény (vagy események sorozata), hanem az, hogy Hirayama nem a fájdalomtól akart elfutni, hiszen azt hordozza magával mindenhová, és fel is tudja vállalni. Csak attól szaladt messzire, ami a fájdalmat körülvette: a család, a vagyon, valamiféle kiváltságok, valamiféle hatalom esetleg.

De a film utolsó képsoraiból az is egyértelművé válik, hogy

fájdalom nélkül nincsenek tökéletes napok, nincs harmónia. A fájdalom nem ellentéte, hanem része a „boldogságnak” (bármi legyen is az). 

Fájni és szeretni egy tőről fakad, szétválaszthatatlanok, és ez így van rendjén. Te pedig nemcsak Hirayama (azaz Koji Yakusho) arcában elveszve fogsz könnyezni a film végén, hanem azért is, mert ettől a sok szépségtől egyszer csak el kell búcsúzni.

Kiemelt kép: Cirko Film

Gyárfás Dorka