–

Kora reggel volt, Juli még az ágyában heverészett a félhomályban, a híreket olvasgatta. Ez volt a napjainak az egyik kedvenc időszaka, ez a békés egy óra hajnali hat és hét között, amikor zavartalanul elmerülhetett egy-egy cikk alapos elolvasásában, nem kellett rohannia, nem hívták, nem bombázták e-mailekkel, a külvilág még nem nyúlt utána a különféle igényeivel. Ez a csöndes, magányos hatvan perc csak az övé volt, valódi luxus egy sűrű és gyakran kaotikus nap kezdetén.

Épp az utolsó korty kávéját nyelte le, a zacc apró szemei fennakadtak a nyelvén, amikor jelzett a telefonja: üzenete érkezett. Odapillantott.

„Szép jó reggelt, kicsi szívem, hogy vagy? Hogy aludtál?”

Juli érezte, hogy a gyomra elnehezül. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett. A háta mögötti kispárna mintha elcsúszott volna, már nem jól támasztotta meg a gerincét, de valahogy csak nem tudta komfortosan a helyére igazgatni. A lábai is elmacskásodtak, ám ahogy felhúzta őket, az ölében heverő laptop félrecsúszott, kis híján leesett az ágyról, Juli az utolsó pillanatban kapta el.

„A szentségit!” – mormolta a fogai között, majd a kávéscsésze után nyúlt, ám csalódottan kellett konstatálnia, hogy már semmi nem maradt az alján. Pedig milyen jól esne még egy-két korty. A mobil képernyője újra felvillant, ha nem kattintott rá, minden üzenetet kétszer jelzett a biztonság kedvéért. Juli szeme önkéntelenül is odasiklott, pedig pontosan tudta, mit fog látni:

„Szép jó reggelt, kicsi szívem, hogy vagy? Hogy aludtál?”

Tamás írt, az új lovagja, akivel egy hónapja ismerkedett meg a Tinderen, azóta óvatosan ugyan, de tulajdonképpen egyre lelkesebben találkozgattak egymással. Ígéretes pasinak tűnik, de Juli még nem merte beleélni magát abba, hogy lehet ebből valami komolyabb is. Hiszen az elején a legtöbbjük egész normálisnak tűnik, aztán…

„Szép jó reggelt, kicsi szívem, hogy vagy? Hogy aludtál?”

Minek kell ilyen közhelyes baromsággal indítani? – fortyogott a felszínre Juli eddig a pillanatig a mélyben tartott mérge. Szép jó reggelt… Jézusom, mennyire modoros! Mintha csak a szomszéd öregúrral futott volna össze a lépcsőházban. Érezte, hogy egyre idegesebb lesz, a szíve is kellemetlenül szaporán vert. Túltömte volna reggel a kotyogóst, és most hirtelen beütött a szervezetébe az erős kávé? Kínos eset lesz, ha itt kap infarktust egyedül, kócosan, a béna, nem a nagyközönségnek tartogatott hálóingében, az ágyában kínlódva. Na, az lesz csak az igazán szép jó reggel.

Erről eszébe jutott Zoli, akivel három évvel ezelőtt járt pár röpke hónapot. Már az első randit követően, minden egyes reggel hét óra nulla-nullakor, megbízható pontossággal sms-t küldött, ami rendszerint így hangzott: „Madárcsicsergős gyönyörű reggelt, édes virágszálam, hogy aludtál? Ölellek!” Vagy „Felhőbodorítós, napsütéses szerda reggelt, én gyönyörűségem, hogy van kiskegyed?” Aztán: „Napfényes szép jó reggelt, SZERELMEM” – így, nagybetűkkel, mintha egyenesen rá akarná üvölteni az emberre az érzelmeit. És mindezt még legalább fél tucat emotikonnal tette hangsúlyosabbá, a félreértések elkerülése végett (nem mintha lettek volna): Buddhaként mosolygó napocskák, virágszálak, szerelmes tekintetű szmájlik, pufi felhők, szívek minden elérhető színben, átlőve, megduplázva, csillagokkal teleszórva, vagy épp masnival körbetekerve.

Zoli nagyon szerette volna, ha működik kettejük között az a valami, amit Juli viszont egyre kevésbé tudott értékelni.

Aztán az egyik hajnali üzenetnél („Rigórikkantós, harmatlefetyelős, napsugár felnyalábolós reggelt kívánok neked, szépséges Julim! Köszönöm, hogy vagy nekem!” Napocska, tulipán, rózsaszál, madár, egy valószínűleg odatévedt panda, egymás felé szívecskét csücsörítő pár, végezetül egy narancs, egy sárga, egy kék, egy zöld, egy lila és egy rezgő, rózsaszín szív.) Juli úgy érezte, ennyit bírt begyomrozni ebből a műfajból, ha még egy másodpercet is el kell viselnie a negédes Zoliból, garantáltan cukorsokkot fog kapni. A diabétesz kialakulását elkerülendő, egy órával később felhívta a férfit, és rövid úton kitette a szűrét.

„Szép jó reggelt, kicsi szívem, hogy vagy? Hogy aludtál?” – üzente most Tamás. „Kicsi szívem.” Mindig így hívja, de vajon miért? Juli érezte, ahogy a gondolattól nyirkos lesz a tenyere, és a homlokán is kiütközik a hideg verejték.

Vajon miért hívja kicsi szívemnek? Miért pont ez jutott eszébe? Egyáltalán, milyen bizarr dolog valakit egy szervről elnevezni, még ha becézett formában is. Édes tüdőm, drága májam, kunkori vakbelem… Ugye, milyen idiótán hangzik?

Vajon honnan örököljük a beceneveinket? Milyen mélyrétegei vannak egy-egy ártatlannak tűnő, kedveskedő szónak? Bálint például, akivel másfél évvel ezelőtt randevúzgatott, Csillagomnak hívta. Ezzel Julinak tulajdonképpen nem is lett volna baja, legalábbis eleinte. Pontosabban egészen addig nem zavarta, amíg be nem mutatta őt Bálint a szüleinek egy vasárnap délután. „Csillagom, hoznál egy kis sót a levesbe?” – kiabált be Bálint apja a feleségének a konyhába. „Csillagom, ideadnád a kardigánomat? Olyan cúg van itt, talán nyitva felejtetted a konyhaablakot? Tudod, hogy nem bírom a huzatot!” – szalajtotta be a hálóba a nejét a ruhadarabért, majd: „Csak ezt a kétféle desszertet vetted a kávéhoz, csillagom? Hát nem túl bőséges a választék ma…” Julinak már az első találkozónál az lett a benyomása, Bálint szüleinek a házassága nem épp egyenrangú, és nem is kifejezetten boldog. A harmadik alkalommal azonban repedés keletkezett az addig se túl fényes mázon. Bálint anyukája a konyhában szorgoskodott, a csokitortára igyekezett dekoratív tejszínhabhullámokat és csokoládéforgácsokat kreálni, amikor az ebéd előtt étvágygerjesztőnek elfogyasztott kisüstitől már kissé kapatos apuka bekurjantott neki a konyhába: „Sárkány! Kifele menet hozz majd egy palack szódavizet is!” Juli pillantása Bálintra röppent, vajon mit szól ehhez az otromba viselkedéshez. Ám Bálint csak kedélyesen göcögött az édesapja jópofáskodásán.

Hazafelé az autóban aztán összekaptak valamin, hogy mi volt pontosan, arra Juli már nem emlékezett. Csak a furcsa benyomás maradt meg benne, milyen gyorsan eszkalálódott egy bagatell, piszlicsáré ügyből az, hogy ő a Móricznál hirtelen kiszállt, idegesen maga után rángatva a táskáját, visszafordultában még odavakkantva Bálintnak: „Ennek itt, és most legyen vége! Minden jót.” A férfi nem is kereste többet, amit Juli kissé meglepődve, de őszinte megkönnyebbüléssel fogadott.

„Szép jó reggelt, kicsi szívem, hogy vagy? Hogy aludtál?” – olvasta el újra az imént érkezett sorokat. Miért kérdezi meg Tamás, hogy hogy aludt? Tényleg nincs jobb dolga, izgalmasabb témája? Ennyi kreativitásra futja? Mi mást lehetne erre válaszolni, mint hogy „Kössz, jól.” És akkor mi van? Hol jutottunk előbbre? Juli rosszkedvűen feljebb rángatta magán a paplant.

Épp ilyen volt beszélgetni Márkkal, akivel tavaly nyáron kavart: sekélyes csevegések zabkásaszerű masszája. Még most is kirázta a hideg, ha eszébe jutott.

Márk fiatal volt, magas, elképesztően jóképű… és nem túl bonyolult, mint azt Juli kénytelen volt belátni azután, hogy a szeméről lejjebb ereszkedett a rózsaszín köd, amit Márk vízipólón edzett, szálkás, napbarnított testének látványa varázsolt oda, amikor megismerkedtek egymással a Palatinus uszoda hullámmedencéje mellett. Ahogy teltek-múltak a hetek, és lassan, de biztosan elérkezett az ősz, Márkra egyre több ruha került, ami viszont érdekes módon egyre kevésbé fedte el, milyen „szögegyszerű” legbelül. Egyik este aztán, amit Juli végigkínlódott, hogy valamifajta értelmes beszélgetést tudjanak folytatni a spanyol tapasok felett, de Márkot még az erős vörösbor sem tudta szellemesre varázsolni, végleg elbúcsúztak egymástól. Márk kicsit sírdogált, de Julit ez sem hatotta meg, úgy érezte magát, mint aki végigszenvedett egy unalmas sorozatot a nagy csattanó reményében, ami nem jött el, de most szeretné visszakapni a feleslegesen elvesztegetett órákat.

„Szép jó reggelt, kicsi szívem, hogy vagy? Hogy aludtál?” Valamit kéne válaszolni, Julin azonban úrrá lett az ólmos fáradtság. Egyébként is későre járt, igyekeznie kell, ha tovább ücsörög az ágyában, még a végén elkésik. „Jól” – írta be gyorsan, elküldte, aztán kipattant az ágyból.

Tamás épp nagyot harapott a vajas kifliből a konyhapult mellett állva, amikor felvillant a mobil képernyője: üzenete érkezett. Mosolyogva vette a kezébe a készüléket, ám a jókedve abban a minutumban elillant, hogy elolvasta Juli válaszát. Három betű és egy pont. Ennyi. Semmi több. Nem értette. Mi baja lehet? Hiszen ő csak jófej akart lenni. A volt feleségével kedves szokásuk volt, hogy reggel, ébredés után még összebújtak kicsit, csak pár percre, mielőtt nekivágtak volna a napnak. Beszélgettek, elmesélték, ki mit álmodott, milyen feladatok várnak rájuk aznap, vagy elnevetgéltek valami butaságon, ami épp eszükbe jutott. Tamás szerette ezeket a paplanszagú, meghitt perceket, szinte babonásan ragaszkodott is hozzájuk, mint a boldog házasság egyik fontos összetevőjéhez. Éppen ezért nem is értette, Ági hogy jöhetett össze a gyerekek úszóedzőjével, Benő bácsival. Vajon mit láthatott abban a tejfeles szájú kölyökben? Mit nyújthatott neki, ami több volt, mint az a stabil, harmonikus kapcsolat, amiben ők (legalábbis Tamás meggyőződése szerint) éltek? Áginál az érvei azonban süket fülekre találtak. „Élni akarok, érted? Végre élni!” – kiabálta szinte hisztérikusan, mielőtt kiviharzott volna az ajtón, örökre. 

Most újra elolvasta Juli üzenetét, ám hiába fixírozta azt a három betűt és az egy darab pontot, az nem lett ettől bővebb. „Jól.” Tamás eltolta magától a tányért, rajta a félig elfogyasztott vajas kiflivel. Teljesen elment az étvágya.

A válást követően jó pár évig egyedül volt, mielőtt megismerkedett volna Zitával. Nem gondolta volna, hogy ennyi idősen még lehet az ember olyan szerelmes, mint kiskamasz korában. Teljesen belehabarodott a lányba, a kapcsolat első hónapjaiban szinte lebegett. Aztán történt valami. Valami megváltozott, bár Tamás soha nem jött rá, milyen folyamatok zajlottak a felszín alatt. Zita olyan volt, mint egy aknamező. Az egyik pillanatban békésen andalogtak kéz a kézben, beszélgettek erről-arról, vagy az ágyban heverésztek összebújva, amikor a lányban valami átkattant. Először elhúzódott, aztán jegessé vált. Elengedte a férfi kezét. Tüntetőleg a másik irányba fordult, vagy csak fogta magát, és sértetten faképnél hagyta.

Hogy ezeket a kattanásokat mi okozta, arról Tamásnak fogalma sem volt. Egy rosszul megválasztott szó? Nem jól figyelt rá? Netán egy mozdulata volt sértő? Ha a lányt faggatta, mi a baj, az csak dacosan ránézett, és annyit felelt: „Semmi.” Netán: „Az égvilágon semmi. Minden a legnagyobb rendben”. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy dühösen azt sziszegte a foga között: „Hisz tudhatnád! Ha igazán szeretnél és figyeltél volna rám, tudnád!” Valószínűleg igaza lehet, gondolta a kismilliomodik ilyen esetnél Tamás. Ezek szerint lehet, hogy mégsem szereti igazán.

Tamás a zsebébe süllyesztette a telefont. Hátha akkor el tudja felejteni Juli kurta-furcsa üzenetét: „Jól.”

Nem akart ezzel többet fogalkozni, nem akarta megint azt a folyamatos gyomorgörcsöt, ami a Zitával való kapcsolatának vége felé szinte mindennapos társa volt.

Inkább belevetette magát a munkába, amiből szerencsére kijutott bőven, havi zárás van a cégnél, ki sem látott a számokból késő délutánig. Akkor újra eszébe jutott Juli. Végül is… miért ne. Elővette a telefonját, és gyorsan (hogy minél kevesebbet agyaljon és görcsöljön rajta) elküldött egy nyúlfarknyi üzenetet: „Holnap este mozi?”

Juli épp a tizenharmadik cigarettát nyomta el, amikor érezte, a farzsebébe csúsztatott telefonjára üzenet érkezett. „Léci, léci, léci, léci…” – szurkolt, miközben remegő kézzel előhalászta a készüléket. Megijesztette Tamás egész napos hallgatása, ami tőle roppant szokatlan volt. A férfi miatt is sajnálta, persze, hiányzott neki a másik jelenléte, de a hirtelen támadt űrre adott reakciója még inkább rémisztő volt. Annyi év terápia, önvizsgálat, szembenézés, és még mindig csak itt tart! Elkeserítő. Elveszettnek érezte magát az egész napos hallgatástól, és gyökértelennek. Egy űrhajósnak, aki egyedül lebeg a sötét és hideg világűrben. Régi ismerőse volt ez a kép, akkor veszítette el legelőször a kapcsolatot az űrhajóval, amikor az apja elköltözött otthonról. 

„Holnap este mozi?” – olvasta el Tamás üzenetét. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. Észre sem vette, hogy egészen mostanáig bent tartotta a levegőt. Elmosolyodott, majd visszaírta: „OK.” Még egy szmájlit is odabiggyeszett a végére, de aztán eszébe jutott Zoli, és inkább kitörölte.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/IAN HOOTON/SCIENCE PHOTO LIBRARY