-

Felszállok a HÉV-re, és ahogyan azt sokan teszik, én is előveszem a mobilomat. Üzenetem érkezett. Erre válaszolni kell, fontos, egy jó barátom vizsgafilmet forgat, és engem kért fel interjúalanynak. Meg amúgy is van még egy csomó időm, hiszen hosszú az út Csepelig. Az arcomhoz emelem a telefont. Nem, nem szagolgatom (ahogyan azt sokan képzelik). Én innen látom. Nagyon közelről. Az ujjaim hajszálpontossággal ütik a képzeletbeli billentyűzetet az érintőképernyőn. Már húsz éve jól tudom, hogy melyik betű hol helyezkedik el. Meg kellett tanulnom ezt is az iskolában. Akkor még fogalmam sem volt róla, micsoda hasznát veszem később.

Szóval csak pötyögök. Ahogyan mindenki szokott a járműveken. Mert hát, tényleg ez a módi mostanság. Miért is akarnék én más lenni? Aztán egyszer csak a fülembe visít a valóság, olyan hangerővel, hogy az álmos utazóközönség egy emberként kapja fel a fejét: „Háháhá, bújjál bele még jobban!”

Nincs nagyon kérdés: mögöttem egy sorral két húsz év körüli lány ül. Rajtam vihorásznak. Csodabogár vagyok. Gyengén látó.

A telefont és minden mást is csak egy-két centiről látom. De látom! És ami még fontosabb, hallom is. Mindent, ami mögöttem, körülöttem zajlik...

Visszacsattanok. Ugyanazon a vinnyogós tinihangon, ahogyan a két lány. Nem emlékszem már, hogy mit mondtam. Elborult az agyam. A HÉV-en megfagyott a levegő, és persze ilyenkor mindenki hirtelen halaszthatatlanul belemerül valamibe. Aztán hagyom az egészet. Nem akarom mondani, hogy buták, hiába érzem. Talán inkább tudatlanok. Fogalmuk sincs róla, hogy léteznek a világon fogyatékkal élő emberek. Ezt az információt nem engedte be a rózsaszín burok, a valóságshow-k világa, a reklámok, a híradó... vagy tudom is én, hogy mi, amivel gyermek- és kamaszéveiket töltötték.

Azon kattog az agyam folyamatosan, hogy milyen módon lehetne rendet tenni végre az emberek fejében. Évek óta igyekszem mindenféle érzékenyítésen részt venni, ahol főleg gyerekeknek beszélünk arról többedmagammal, hogy milyen ez az élet. És mégis, valahogy nehezen, lassan jut el az információ a megfelelő helyre.

Szerintem – ahogyan a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól, úgy – tudatlanságból fakadóan senkinek sincs joga gúnyolni embertársait pusztán azért, mert a hétköznapitól, a megszokottól, a „normálistól” eltérően néz ki, viselkedik vagy szembetűnően más.

Hadd mondjak mégis valamit, amit fontosnak tartok: az, aki bármilyen fogyatékkal él, nagyon is képes rá, hogy teljesen „normális”, hétköznapi életet éljen.

Ilyen életet élek én is, és büszke vagyok minden megtett lépésre, elért eredményre, amit sikerként könyvelhettem el születésemtől fogva. Nem tartom magam különbnek vagy jobbnak másoknál.

Egyszerűen csak egy felnőtt nő vagyok, akinek van némi szemproblémája. Ugyanúgy barátkozom, szórakozni járok, szuper munkám van, amit imádok, zenekarban éneklek, pörgök ezerrel. Szeretem a világot, a színeket, bámulni a Duna-parti tájat, ahogyan változnak a dolgok. Pontosan úgy, ahogyan mindenki.

Értem, hogy néha nehéz megtalálni a megfelelő hozzáállást. De a gúnyolódás, hangos nevetés, elfordulás helyett érdemes bennünket inkább megismerni. Sajnos úgy tapasztalom, hogy erre csak kevesen képesek. Gimnazista korom óta küzdök a rettegőkkel. Azokkal, akik évek alatt jutnak el addig, hogy oda mernek jönni hozzám, és el mernek ejteni egy kósza kérdést a látásomról.

Pedig nem szégyen kérdezni, és nem is kell tőle félni. Sőt! Nem ismerek olyan embert, aki fogyatékkal élőként elzárkózna attól, hogy válaszoljon egy-egy őszinte kérdésre, és megossza a tapasztalatait, életét azokkal, akik érdeklődnek.

Szeretnék egyszer egy olyan világban élni, ahol nincsenek falak. Ahol szégyenérzet nélkül bújhatok bele a könyvembe a villamoson, mert történetesen imádok olvasni, és ha valakinek ez furcsa lenne, akkor undor, fintor, elfordulás helyett odajönne hozzám, és megkérdezné, hogy miért nézem ilyen közelről.

Nem mondom, hogy sosem volt még erre példa, de ebből van kevesebb.

Mindig is nagyon szerettem volna beleolvadni a környezetembe, elbújni a többiek között, átlagosnak lenni, de rá kellett jönnöm, hogy ez az, ami soha nem fog összejönni. Mert van egy állapot, amit sokféleképpen neveznek, gyengén látás, csökkent látás, látássérülés, és ezt viselnem kell, együtt kell vele élnem. Remélem, eljön majd az az idő, amikor a világ is úgy dönt: fenntartások nélkül alkalmasnak tart arra, hogy velem együtt éljen.

Addig meg marad a napi munka. Találkozás az emberekkel, akik között lesznek jó páran érdeklődők, kíváncsiak, de lesznek olyanok is, akiket újra és újra informálni kell... vagy csak legyinteni rájuk, mert minden szó feleslegessé válik.

Ami engem illet: tudom, hogy dolgom van ezzel, nem is kevés. Így hát reménytelenül optimistán állok a dolgok elé, és soha nem adom fel!

Ditte

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/ottokalman