-

Már azelőtt hallom a hangját, mielőtt meglátnám. Az orra alatt zsörtölődik a legkisebb gyereke szakadatlan sírása miatt. Nyilvánvalóan nem szólt senki ennek a nőnek, hogy a kisgyerekek ilyenek: sírnak. A gyerek a lábába kapaszkodik, onnan kiabál neki, kérleli, hogy vegye föl. „Föl, föl!” – hallom a vékony kis hangját újra és újra. A nő mérgesnek tűnik, amiért a saját gyereke szeretné, ha fölvenné. Lehet, hogy kicsit hálásabbnak kellene lennie. Milyen sok ember él a világon, aki a fél életét odaadná egy imádnivaló gyerekért, egy egészséges gyerekért – egyáltalán, egy gyerekért.

Amikor megfordulok, végre megpillantom ezt a szerencsétlen anyukát; ott van ni, ereje fogytán, arca vöröslik, szemében őrült fény. Amikor észrevesz, próbál meglágyulni kissé, nyilván zavarba jött attól, hogy valaki tanúja volt a tirádának. De akárhogy próbálja, nem képes fortyogó dühét sokáig a felszín alatt tartani. Továbbra is hanyagolja azokat a szép gyerekeket, akik a figyelméért harcolnak. Inkább befejezi az elkezdett sms-üzenetet ahelyett, hogy a nagyobbikkal foglalkozna, aki a házi feladathoz kéri a segítségét. A házi feladathoz! Istenem, mit nem adna sokunk egy olyan gyerekért, aki magától leül az írást gyakorolni, megírni a házit.

Ennek az anyukának fogalma sincs arról, milyen szerencsés ember, és az ingerült arckifejezéséből ítélve nem is becsüli sokra a saját sorsát. „Hányszor mondjam még el?” – kiáltja mérgesen, és éles hangon odavakkant néhány utasítást a kislánynak. Fogát vicsorítva fegyverré formálja a szavakat. A száját élesen elhagyó „oké?” hegyes, gyilkos tőrré köszörüli a kérdést.

Vajon tisztában van vele, hogy közben milyen félelmetesen néz ki? Ha gyerek volnék, biztosan megijednék ettől a nőtől.

Most egy morgás indul útjára belőle, egész mélyről, gyomortájékról, fokozatosan fölfelé haladva, végül a torkán keresztül szakad ki a testéből:

– SIESS MÁR! MOST! MIT MONDTAM NEKED!?

A gyerekek pontosan értik a beszédes sóhajok és kimeresztett szemek üzenetét. Azt üzenik: „nincs türelmem ahhoz, hogy a korodnak megfelelően viselkedj!”, és: „ma semmit nem vagy képes normálisan megcsinálni!”

Olyan érzés, mintha egy borzasztó autóbalesetet látnék, amelyet nem tudok megakadályozni. Akkor sem, ha eléjük vetem magam az út közepére.

A tükörbe pillantok, félek attól, amit ott látok majd. De belenézek a nő szemébe. Egy másodperc töredékéig nem hallok semmit. A szoba fülsüketítően csöndes. Lenézek a kisebbre, aki addigra teljesen kimerültre ordította magát. Megígérem a középsőnek, hogy segítek neki összekötni a pontokat a füzetében, csak előbb feltakarítom a legnagyobb után a vizet, aki már megint elúsztatta a fürdőszobát zuhanyozás közben.

Rengeteg munkám volt ma, de este nyolckor végre kimondom: vége a napnak, és ellenállok a kísértésnek, hogy még egyszer, utoljára megnézzem a telefonomat, nem esett-e még be egy e-mail az utolsó pillanatban.

Gyűlölöm, ahogy ma viselkedtem. Egyáltalán nem becsültem meg a gyerekeimet, nem mutattam ki, mennyire szeretem őket. Ha kérdeztek valamit, elintéztem egy-egy érdektelen „ühüm”-mel, ha pedig könyörögtek, hogy „anyu, nézz ide!”, csak úgy tettem, mintha érdekelne, amit mutatnak – mert hagytam, hogy felemésszenek az olyan dolgok, amelyek nem kellene, hogy számítsanak. A mély levegővételek sem segítenek, minél több levegőt szívok be, annál jobban fulladok.

Újra belenézek a tükörbe.

Ez tényleg én vagyok? Nem úgy néz ki, mintha én lennék. Ránézek a gyerekeimre. Ők néznek ki úgy, mint én.

Noha én ma nem adtam meg nekik azt, amit érdemelnek, ők mindig megadják nekem azt, amit én érdemlek. Mindhárom gyerekem csupa ártatlanság, megértés és törődés. Még a legrosszabb napjaimon sem restek engem megölelni, és azonnal megbocsátanak ha mérges voltam rájuk és lehurrogtam őket. A gyerekeim a feltétlen szeretetet képviselik, még akkor is, ha én feltételeket szabok nekik. Jobbak, mint én valaha lehetek, nagyvonalúan megbocsátanak... és a karjukba zárnak.

 

Stephanie Jankowski blogbejegyzését angol nyelven ITT tudod elolvasni.

A fotó illusztráció