–

Egy lakásfelújítás kellős közepén van Pokorny Lia, így nem volt egyszerű vele időpontot egyeztetni. Nem tudtam, miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy Óbudán találkozzunk, de nem bántam, mert legalább megmutathattam neki az egyik kedvenc helyemet, így aztán együtt tobzódhattunk a Kiskalászi Társalgó kertjében a gyönyörű őszben és a nem könnyű témákban.

Eláruljam, miért kellett Óbudára mennünk? Mert közel volt az a bolt, ahol be kellett szereznie a felújításhoz a geberitet. Én eddig azt sem tudtam, mi az a geberit, de most már ezzel is tisztában vagyok. És még annyi mindent tanultam Pokorny Liától, például azt, hogy mi lehet A majdnem tökéletes boldogság receptje. 

Both Gabi/WMN: Ritkán fordul elő, hogy egy színdarabot prózai formában olvashatunk, az pedig még ritkább, hogy a darabban taglalt témákat egy addiktológussal, Rendi Marival tárgyalja meg az író, aki egyben elő is adja a saját darabját. Miért érezted úgy, hogy meg kellett írnod ezt a könyvet?

Pokorny Lia: Amikor elkészültem a színdarabbal és bemutattam az előadást, még sejtelmem sem volt arról, hogy egyszer könyv lesz belőle. Nagyon hálás vagyok az Athenaeum Kiadónak a felkérésért. De most sem gondolok magamra íróként. Amikor leültem írni a darabot, még csak az első jelenet volt meg a fejemben a gyerekként elképzelt „tökéletes életről”, de nem tudtam pontosan, hogyan lesz majd történetté ez az egész. Aztán egyre több jelenet „akart” megszületni. Valahogy ömlöttek a mondatok.

Néha olyan érzésem volt, mintha nem is én lennék a szerző, hanem a történet diktálná, mivé akar válni, megteremti a saját világát, és nekem egyszerűen csak hagynom kell ezt.

B. G./WMN: Hadd idézzek az elejéről egy mondatot, amit a főszereplőd, Bársony Kriszta mond: „A körténk illatos és zamatos… mert tökéletes emberek tökéletes kertjét még a kukac is megkíméli.” Azért van ebben bőven önirónia is, ha jól sejtem.

P. L.: Nagyon sokáig valóban azt gondoltam, hogy egyszer minden a helyére kerül, és ha mindent megteszek, megkapom a tökéletes, kerek életet. Úgy ötvenéves koromig ebben a gyermeki illúzióban éltem. Majd jött a felismerés, elég hirtelen: „de hát honnan veszem azt, ki mondta nekem, hogy van egy ideális élet, amelyet végérvényesen megkapok, ha eleget teszek érte?” És az a kép, amiről pici korom óta álmodtam – ahogy Bársony Kriszta mondja a darabban: „a nagy diófa, ropogós terítő, az abrosz, a sok gyerek, a sütemény és a porcukor…” –, mennyire távol van a valóságtól.

Miért nem azt élem, ami van, ami adatott? Miért nem fogadom el, hogy más az ideális és más a valódi?

B. G./WMN: A darabod egy valóságalapú fikció?

P. L.: Fikció, de sok olyan motívum, érzelmi dinamika, viselkedésminta van benne, amely az én életemből is ismerős. A központi gondolat az, hogy korábban gyakran másokat hibáztattam azért, mert az életem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ma már sokkal inkább a saját felelősségemmel foglalkozom. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne látnám mások felelősségét a hozott mintáimban. Fontos tudnom, mi miért alakult bennem úgy, ahogy. Az önismereti munka számomra nem választás kérdése, hanem alapvetés. Enélkül nem hiszek a valódi változásban. A darab története a tapasztalataimról, ennek az útnak a belső felszabadító erejéről szól.

B. G./WMN: Mély szembenézés ez a könyv önmagaddal.

P. L.: Az őszinteség nekem nem azt jelenti, hogy ha rólam kérdeznek, akkor kizárólag azt mesélem el, mit tettek velem mások. Természetesen az apámnak, az anyámnak, a gyermekemnek, a főnökömnek, a barátaimnak, az exeimnek mind megvan a saját nézőpontjuk, megvannak a saját hibáik, tévedéseik.

De számomra a lényeg az: én hogyan voltam jelen ezekben a helyzetekben. Felismerem-e, miért történhetett meg velem valami, amit nem akartam? Látom-e azt, hogy a saját működésemmel – akár tudtomon kívül – bántottam másokat? És legfőképp: hol a felelősségem abban, amikor hagytam, hogy bántsanak?

Hatalmas felismerés volt, hogy felnőttként már dönthetek arról, áldozat maradok-e, vagy sem. Edith Eva Eger A döntés című könyvét is ezért szeretem: pontosan ezt a kérdést járja körül. Nagy bátorság – és rengeteg belső munka – kell ahhoz, hogy valaki átírja ezt a működést magában. Mert a panaszkodás néha kényelmes. Jólesik sajnálni magunkat, bűnbakot keresni. De valójában felszabadító érzés átvenni az irányítást a saját életünk fölött. Megbékélni azzal, amin nem tudunk változtatni. És elfogadni azt is: nem kell mindenkinek megbocsátani.

B. G./WMN: A hozott mintáinkat azért nem könnyű elengedni.

P. L.: A majdnem tökéletes boldogság receptje éppen erről a belső küzdelemről szól. Arról a nehéz útról, amin akkor indulunk el, amikor felismerjük: amit nem dolgozunk fel magunkban, azt jó eséllyel továbbadjuk a gyerekeinknek. Akár akarjuk, akár nem. És amikor ez a gyerek egyszer csak visszajelzi, hogy „anya, ez nekem nem jó, nem oké, amit csinálsz” – akkor mi történik bennem?