Véletlenül lett filmrendező

(Igaz, vannak, akik szerint véletlenek nem léteznek…)

Eredetileg a színház érdekelte, de amikor jelentkezett a főiskolára, kizárólag filmes osztály indult, ezért úgy döntött, hogy oda felvételizik. És milyen jól tette! A színházi előadások – legyenek bármilyen zseniálisak is – soha nem tudnak annyi embert elérni, mint a filmek.

Apja újságíró volt, anyja varrónő, ő pedig ezt az otthonról hozott kettősséget igazán művészi szintre emelte, hiszen egész életében a kisemberek, a hús-vér karakterek sorsa izgatta, ám az édesapjától kapott szellemi táplálékot is bőven beledolgozta a filmjeibe. Ebben hű alkotótársa volt a zseniális Bohumil Hrabal, akinek folyóiratokban megjelenő novelláit (a világhíró írónak ugyanis csak ötvenéves kora után jelent meg saját kötete) vadászta, és szinte mindegyikről úgy érezte, hogy szívesen filmre vinné. Közös forgatókönyveik nagy részét szintén Hrabal írta, Menzel számára kínszenvedés volt az írás. Az Őfelsége pincére voltam szintén Hrabal könyvéből készült, és jóval az író halála után született. Menzel minden párbeszédnél kémlelte az eget, hogy „vajon Hrabal úrnak tetszene-e ez az ötlet?”.

Jelenet az Őfelsége pincére voltam című filmből
Jelenet az Őfelsége pincére voltam című filmből

Hamar jött az Oscar-díj

Mindössze huszonnyolc éves volt, amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokat forgatta, két évvel később pedig már meg is kapta érte az Oscart. Ez egész további alkotóéletét meghatározta, hiszen hatalmas nemzetközi figyelem vetült rá, miközben rendkívül rosszul viselte a különböző promóciókkal együtt járó terheket. Rengeteg lakonikus, unott, ugyanazokat a mondatokat ismételgető interjút olvastam vele, ami nem is csoda, hiszen mi a túrót lehetne az unalmas sablonkérdésekre válaszolni kétszázhuszadjára? Ráadásul ez csomó időt elvett az alkotástól, és Menzel – saját bevallása szerint legalábbis – rendkívül lusta ember volt.

Ennek azért némiképp ellentmond, hogy 1965 és 2013 között huszonkilenc filmet rendezett.

Mivel állítólag saját filmálmai nem voltak, kizárólag felkérésre dolgozott. Mégis sokat harcolt azért, hogy elkészíthesse őket. Ezek aztán a cseh újhullám egyik legmeghatározóbb alkotói közé emelték őt.

via GIPHY

Apró drámák, pontos és fontos megfigyelések

Elvben e cikk kedvéért, de sokkal inkább azért, mert elképesztően jólesett beleélnem magam Menzel (és persze Hrabal) világába, négy filmjét néztem most újra. Mindegyikben felfedeztem olyan elemeket, amelyek korábban nem tűntek föl, és az is kiderült, hogy őt az alkotásaiban legeslegjobban a kisemberek valósága, drámái, a mindennapok látszólag jelentéktelen, mégis meghatározó kérdései érdekelték.

Filmjeiben az embert, az emberséget kutatta és mutatta meg minden pillanatban.

Erre rímel a Stúdió 88 műsorában látható, vele készült fantasztikus beszélgetés (link a források között).

Íme, Menzel egyik ma is aktuális, fontos gondolata, sőt, ha az SZFE körüli történésekre gondolunk, akkor talán sosem volt még ennyire húsba vágó:

„Az embernek nem is annyira azt kell tudnia, hogy hogyan csinálja, hanem azt, hogy miért. Azt hiszem, ez a kiindulópontja az egésznek. És ez nemcsak a filmrendezőkre vonatkozik, hanem az írókra, és egyáltalán mindenkire, aki valamilyen módon az emberrel kommunikál.

Egyre inkább fontosnak tartom, hogy azok emberek, akik ezt csinálják, inkább emberséget tanuljanak, hogy tanuljanak meg embernek lenni. Szóval az sokkal fontosabb, hogy elsajátítsanak egy bizonyos erkölcsöt, erkölcsiséget. Ez fontosabb annál, hogy magát a mesterséget tudják csinálni.

Erre egyre nagyobb szükség van. […] Ezeknek az eszközöknek, utaknak, részt kell venniük az ember humanizálásában.”

A másik vezérgondolat pedig:

„Nem tetszik nekem az, és allergiás vagyok mindenre, ami akár az irodalomban, akár a filmben, színházban politikára, vagy valamilyen eszmére hivatkozik. Ami ebbe burkolózik. Emögött ugyanis többnyire rossz film, rosszul megcsinált színház van. Én szeretnék az embereknek dolgozni, ez minden.”

Jiří Menzel 2007-ben - Forrás: Getty Images/Sean Gallup
Jiří Menzel 2007-ben – Forrás: Getty Images/Sean Gallup

Színészóriások

Most is, amikor újranéztem a filmjeit, személyes ismerősömként üdvözöltem legkedvesebb színészeit, különösen Rudolf Hrušínský és Marián Labuda dobogtatta meg a szívemet. Bármilyen figurát játszottak is e mesterek, soha nem volt kérdés a hitelességük. Menzel azt mondta erről, hogy ő nem törődött olyasmivel, mint az úgynevezett színészvezetés. Ha valakit kiválasztott egy szerepre, elmondta neki, hogy melyik szögből veszi a kamera, és mit kell látnia, akkor a színészek már pontosan tudták, mi a feladatuk.

Nem játékot várt tőlük, hanem azt az embert látta bennük, akiket életre keltettek a vásznon.

Sokat foglalkoztatott színészei közé tartozott Magda Vášáryová és Jaromír Hanzlík is.

Rajongója volt a magyar színház- és filmművészetnek, Törőcsik Marival mély lelki kapcsolatot ápolt, Bán János pedig Az én kis falum főszerepében brillírozott Labuda és Hrušínský társaságában. Ezt épp a napokban néztem újra. Tényleg zseniális trió, szánjatok rá egy kis időt, ha eddig véletlenül kimaradt volna.

Bán János Az én kis falum című filmben
Bán János Az én kis falum című filmben

A nők mint tárgyak

Még egy fontos jelenség feltűnt most, amikor (sokszor húsz-harminc év után) újra megnéztem a filmjeit. Az persze köztudott volt Menzelről, hogy mindig is lehengerlően udvarolt, és nem nagyon válogatott az eszközökben, amikor meg akart szerezni egy nőt.

Szinte minden filmjét átszövi valami finom (vagy nem is annyira finom) erotika, és rengeteg meztelen női testet láthatunk a Menzel-mozikban.

Viszont a szó szerinti tárgyiasítás most kissé bántóan hatott, miközben évtizedekkel ezelőtt ez szinte természetes volt. Nyilván azóta sok idő eltelt, és csak a mai látásmódunk teszi zavaróvá olykor ezeket a jeleneteket, de azért erősen fennakadtam rajtuk, tudván, hogy akkoriban nem szültek kérdéseket bennünk. Furcsa volt ez a kettősség, de nem maradt bennem rosszérzés. Mindenképp jelentős alkotó volt, akinek filmjei meghatározták a fiatalságomat, és most, évtizedekkel később is lenyűgöztek.

Hosszú, de boldog vég

Menzel nagyon-nagyon sokáig nem kötötte le magát, agglegényként élt a nővérével élt egy kétszobás lakásban, ám „vénségére”, ahogy ő mondta, beadta a derekát, és feleségül vette imádott Olgáját, akivel két kislányt neveltek. Csak a kisebbik született Menzeltől, a nagyobbik – szintén a kapcsolatuk alatt – egy másik férfitól fogant. Kis mosolyszünet után Menzel Olgát választotta, és sajátjaként nevelte Olga nagyobbik lányát. Olga pedig haláláig hűségesen és hosszan ápolta őt. Érdemes megnézni az Olga Menzelova által a rendező halála napján, 2020. szeptember 5-én közzétett videót

Egy biztos, ő valóban úgy tekintett magára, mint olyan művészre, aki az embereket szolgálja. És én (sokadmagammal) nagyon hálás vagyok neki ezért. Zárásként megosztom veletek az egyik legfontosabb gondolatát. 

„A művészet azért születik, mert az embereknek szükségük van rá, nem pedig azért, mert az alkotó művész szeretne lenni.”

Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép. Getty Images/Andreas Rentz