–

Lehet, hogy az volt a baj, hogy túl nagy elvárásokkal ültem be a moziba, amikor megnéztem az akciófilmjeiről is ismert James Vanderbilt új filmjét, a Nürnberget. Azt gondoltam, ha egy rendező, aki immár 20 éve alkot, és olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a Zodiákus, Az elnök végveszélyben, A csodálatos Pókember I–II., valamint a Sikoly-franchise több része, akkor egy háborús tematikájú filmmel sem lőhet mellé. Ráadásul Vanderbiltnek nem saját kútfőből kellett megvalósítania a Nürnberget, hiszen vele dolgozott az amerikai író, Jack El-Hai is, akinek A náci és a pszichiáter című könyvét vitték lényegében vászonra.

A Nürnberg – ahogy a címből is sejthető – az 1945. november 20-án kezdődő nürnbergi pereket dolgozza fel, amelyek több szempontból is rendkívüli eseménynek számítanak. Először is, ahogy azt egy korábbi cikkünkben már megírtuk, ez volt az első alkalom, hogy nemzetközi jogi keretek között vontak felelősségre egy ország vezetőit. A törvényszéket a második világháború győztes szövetséges nagyhatalmai – azaz Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió – hozták létre, és a bírákat, valamint az ügyészeket is ezek az országok delegálták.

Másodszor térjünk rá a vádlottakra, vagyis a Harmadik Birodalom felső vezetésére.

Ahogy a valóságban, úgy a filmben is a náci elit 24 tagját, köztük Hermann Göring birodalmi marsallt, a Luftwaffe főparancsnokát állítják négy vádpont miatt bíróság elé.

Ezek közül a harmadik az emberiség elleni bűncselekményekről szól, azaz politikai, faji vagy vallási alapon történő üldözésről, gyilkosságokról és népirtásról – vagyis a koncentrációs táborokról. A haláltáborokban elkövetett borzalmakról, a zsidóság szisztematikus megsemmisítéséről ekkor a világ még csak töredékeket tudott.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy a nürnbergi pereket, ahogy azt a film is érzékelteti, óriási nemzetközi figyelem kísérte. Az első tárgyalási napra mintegy 250 újságíró érkezett a német városba, köztük olyan ismert nevek is, mint Ernest Hemingway.

Összefoglalva tehát:

adott egy korábban precedens nélküli jogi szituáció, vádlottak a nemzetiszocialista Németország legfelső vezetői, és egy per, amelynek kimenetelét az egész világ lélegzet-visszafojtva várta. Ez így együtt tökéletes alapanyag lehetne egy kasszasiker filmhez – mégis sikerült a stábnak, James Vanderbilttel az élen, egy közepesen okés, de inkább rossz filmet készítenie mindebből.

Mondom is, hogy miért.