Úristen, mi tetszett nekem régen ezen? – Filmek, melyeket átértékeltetett bennünk az idő

–

Gojko Mitić, az NDK–szerb partizánindián volt az első mozihős, akiért szívből rajongtam, sőt mi több, akibe halálosan szerelmes voltam, és nemcsak a vadnyugati mesék iránti fogékonyságom növekedett általa, de egy életre meghatározta, milyen férfiak iránt érzek erős vonzalmat majd (itt nem feltétlenül külső jegyekre és bőrszerkóra kell gondolni, de végül is nem baj, ha mégis ez ugrik be!), akiknek a becserkészése jellegüknél fogva nem egyszerű feladat, na maradjunk ma ennyiben.

Mert bár a párkapcsolati problematika kedves témaköröm, ma a filmekről szeretnék beszélgetni veletek, mégpedig azokról a filmekről, amelyekkel úgy vagyunk, mint a gyerekkori szerelmünkkel: szembejön, de fel se ismerjük. Vagy felismerjük – sajnos! (Ó, jaj, vajon mi is így megváltoztunk, vagy csak ő öregszik ilyen konokul?)

Lám, mégis visszakanyarodtunk a szerelmi ügyletekhez…

Erről jut eszembe, hogy amikor megismerkedtünk a férjemmel, egy csomó filmet mutogattunk egymásnak, tulajdonképpen így ismerkedtünk. Mert elég sok mindenre lehet következtetni abból, hogy valaki milyen filmet választ, mit emleget úgy, hogy a kedvencem, vagy miről gondolja, hogy feltétlenül látnod kellene.

(Megmondom őszintén, 45 éves koromra nagyon letisztultak a vásárlási szokásaim, ma már úgy vélem, ha újrakezdeném a randizást, három dolgot mérnék fel első körben, amely három dolog, ha nem tetszik, akkor reménytelen az ügy: 1. a férfi könyvespolca; 2. a férfi viselkedése a kutyámmal; és 3. a férfi kedvenc filmjei a Columbón kívül, mert tapasztalatom szerint azt a sorozatot minden férfi szereti.)

Na szóval, ott tartottam, hogy a férjemmel, amikor még nem volt a férjem, sok filmet mutogattunk egymásnak, amely mutogatás olyan jól sikerült, hogy ma már egy bakfist traktálunk duóban az ízlésünknek megfelelő művészeti alkotásokkal (meg különféle zöldségfélékkel, de azokkal hiába), amelyekből vagy kér, vagy nem.

Egy esős vasárnap (amely esős vasárnap úgy egy éve tart) Fellini-napot tartottunk,

a lányom meg én, és csodálatos élmény volt együtt sírni a végén – én azon sírtam, hogy ő sír, mert szegény Gelsominát én már sokszor elsirattam, ez a film nálam soha nem megy ki a divatból. (Vajon pszichológus végzettségű olvasóim mit szűrnek le ebből, pedig a Keserű mézet és az Utolsó tangó Párizsbant nem is méltatom most, utóbbi filmért már kaptam a fejemre elégszer a baráti körben is, hogyan szerethetek ennyire egy ennyire nem PC mozit…)

via GIPHY

Nagy siker volt még a gyerekemnél, úgy emlékszem, az Amélie csodálatos élete, az Egy makulátlan elme örök ragyogása, a Hair, a Berlin felett az ég és a Cinema paradiso is, de a Lótolvajok, ami nagy kedvencem, nem ment át, azt hiszem, talán még fiatal hozzá. Én is egyre jobban szeretem, ahogy telik az idő.

Van viszont olyan film, amiről tudom, hogy nagy csalódás lenne újranézni,

úgyhogy elő se veszem. Ilyenek a már emlegetett német indiánfilmek például, amelyek a székhez szegeztek éveken át, de gyanítom, ma már inkább nevetgélnék rajtuk, mintsem pillognék megrendülten.

És előfordul az is, hogy ajánlok egy filmet valakinek, amely régen tetszett, és menet közben jövök rá, ha én is újranézem, hogy basszus, ez ma már (számomra) nézhetetlen. Pár hónapja történt, hogy valamelyik streamingcsatornán felbukkant a Képtelen képregény című film, amelyről az rémlett, hogy tinédzserként láttam, és tök vicces. Megnéztük a gyerekemmel megint, és hát… a fejem fogtam. Legszívesebben kifütyültem volna a felét, nem emlékeztem, miféle párbeszédek hangzanak el benne (talán épp ez tetszett benne kamaszkoromban?), viszont a lányom jól szórakozott, ugyanis rajtam nevetett, hogy mit bírtam választani a kukorica mellé. 

 

Azt mondják a kolléganőim, ők is jártak már így sokszor.

Néha nem győznek csodálkozni, milyen filmekért lángoltak régen.

A druszám, Csepelyi Adri azt mesélte, odavolt A Kilimandzsáró hava című klasszikusért. „Még mindig szeretem, de egészen máshogy viszonyulok a szereplőkhöz (kiskoromban elaléltam Gregory Peck karakterétől, felnőttként megrángatnám néha), és hát az afrikai csónakázós jelenetnél konkrétan kitört belőlem a röhögés, amikor tavaly újranéztem. Hát nem mindig sikerültek olyan jól a trükkfelvételek még Hollywoodban sem, na. (És tök fura, hogy ez gyerekkoromban egyáltalán nem zavart.)”

Nuskát, alias Szabó Anna Esztert A csaj nem jár egyedül című tinifilm akasztotta ki. „Rengetegszer láttam általános iskola vége felé, és imádtam! Pár hónapja újranéztem… Gyakorlatilag legitimálja a bullyingot, és azt üzeni, hogy a külső számít igazán, aki okos, az szükségszerűen béna.

via GIPHY

Simán elhittem akkoriban, hogy a végére a srác megértette, hogy a szépség nem minden, holott a lány nem változott vissza szemüvegessé (ami ugye a csúnyaság metaforája Hollywoodban), vagyis tulajdonképpen annyi történt, hogy volt egy szemüveges, kertészgatyás lány, aki többé nem hordott szemüveget, és a fiú így beleszeret, és vége.

A Grease ugyanez. Nem lehet igaz szerelem, ami azon múlik, hogy mennyire trendi a másik! Konkrétan Sandy tűsarkús, bőrszerkós, dohányzó vamp lett egy pasi kedvéért. Danny pedig levette a bőrjakót. Miféle üzenet ez? Miféle szerelem ez?”

Annát még a szerkesztőségben amúgy kifejezetten népszerű (legalábbis úgy emlékszünk, szerettük) sorozat, a Szex és New York is bosszantja retrospektíve. „Szerintem Carrie egy pokoli perszóna, ítélkező, a shoppingőrülete beteges, felszínes, kimondottan önző, és még csak túl jó barátnak sem mondanám, minden csak róla szól, és az úgynevezett cikkeiben a kiemelt gondolatok elképesztően sekélyesek. Értem én, a maga korában miért volt ez óriási, én is imádtam, és még a Szex és New York könyvet is megvettem, valamint minden vágyam egy dizájnertáska volt. Mostani szemmel nézve szexista butaság, és tulajdonképpen arra a sztereotípiára erősít rá, hogy egy nőnek a pénz, a felszín fontosabb a tartalomnál, a fogyasztói társadalom bábjának lenni pedig nemhogy nem ciki, de menő is, az határoz meg, milyen cuccod van.

Egyedül Miranda az, akit mostani fejjel is bírok, de azért ő se lenne az öribarim.”

via GIPHY

Dián Dóri egy egészen más műfajú filmet rántott elő a kalapjából: ő, kérem, a Polar Expresszt értékelte újra. „Kisgyerekként imádtam, és minden karácsonykor arra vártam, hogy egyszer hozzám is eljön a bűvös vonat. Aztán több mint tíz évig nem láttam a filmet, a múlt karácsonykor viszont hosszú unszolás után rávettem a barátomat, hogy megnézzük. Hát nem kellett volna. Sajnos vagy sem, de nem volt annyira nosztalgikus újranézni, hogy ne tűnjön fel és ne legyen eszméletlen zavaró minden logikátlansága, és a jó nagy adag nyállal nyakon öntött, bugyuta története.”

Csapatunk másik (egészen) fiatalja, Nyáry Luca a Step Upban csalódott, ami egy zenés-táncos romantikus mozi. „Teljesen odavoltunk a húgommal meg anyával, erre megnéztük pár hete, és rájöttünk, hogy rémes. Semmi értelme a sztorinak, a gimnazisták láthatóan harmincévesek, valamiért egy kemény, utcai bandának az is ismérve, hogy random elkezdenek breakelni… De Adam Sevani még mindig egy isten, és a végén lévő vizes táncot nem lehet elfelejteni, minden más viszont értékelhetetlenül rossz benne.”

via GIPHY

Kégl Ági emlékei messzebbre nyúlnak, a videókazetták és a sufnituning hangalámondás időszakába.

„Amerikai ninja VHS-en, csíkosra nézett állapotban, videótékából kölcsönözve, monoton szöveggel. Mindennek a csúcsa, valamint legalja is volt egyben.”

Molnár Erikát megihlette Ági, és nevetve sorolta a vőlegényével, Tibivel duettben az alábbiakat: a Bud Spencer–Terence Hill-filmek, aztán Steven Seagal-, Jean-Claude Van Damme-, Stallone-, Bruce Lee- és Jackie Chan-filmek, David Hasselhoff beszélő autója, és a TARZANOK! (Hozzáteszi, hogy Tibi tarzanozós kötele még mindig megvan. „Pont a múltkor mutatta a gyerekkori barátjának, akivel 45 évvel ezelőtt azon a kötélen himbálóztak a hátsó kertben az akácfán a filmek nyomán.”)

via GIPHY

A múlt felülvizsgálatát házi esztétánk, Gyárfás Dorka sem úszta meg. „Kamaszkorunkban a tesómmal minden délután privát filmklubot tartottunk magunknak, vagyis amint hazaértünk a suliból, levágtuk a táskánkat az előszobában, és bevettük magunkat a videó elé valami nasival. Ugyanazt a kábé tíz-tizenöt filmet néztük éveken át, és persze mindet tudtuk kívülről. Az egyik ilyen Jiří Menzel Pacsirták cérnaszálon című, kevésbé ismert filmje volt, ami egy roncstelepen játszódik, ahová a sötét kommunista időkben az értelmiségieket száműzték fizikai munkára, ők meg ott egy tök jó kis társaságra leltek (meg persze van egy szerelmi szál is), folyton filozofálgatnak, megviccelték a pártfunkcit, fityiszt mutattak a rendszernek, amelyik ki akarta csinálni őket.

  

Évtizedekkel később néztem újra, amikor kijött DVD-n, megvettem a húgomnak ajándékba, és teljesen elképedtem, hogy mit imádtunk rajta. Sőt, egyáltalán mit értettünk belőle?! Rejtély. Ugyanígy odavoltunk Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjéért, amiből – szerintem – szintén nem értettünk semmit, csak csodáltuk azokat a gyönyörű, lendületes, fiatal színészeket (Balázsovits Lajostól Drahota Andreáig), és kívülről fújtuk velük a dalokat. De amiről ezek a filmek valójában szóltak, abból szerintem semmi nem jött át nekünk 14-15 évesen, és gyanítom, hogy nem is a két rendező legjobban sikerült munkája.”

Most ti jöttök, beszálltok a játékba? Melyek azok a filmek, amelyekért odavoltatok, de ma már nézni sem bírjátok őket?

Kurucz Adrienn