–

Virág Vendel egy kedd délután levelet diktált a titkárnőjének. Utána megitta a kávét, amit hosszú évek óta mindennap pontban fél négykor hoztak be neki, majd kiment a teraszra egy szivarral, mint rendesen. Szerette a Dunát nézni közben. A dohányzásról rég leszokott, de ez a délutáni szivarszeánsz nem maradhatott el soha. A kollégái tudták, hogy ilyenkor nem szabad zavarni a főnököt. Beszélgetni sem akar. Úgyhogy fél négykor mindig kiürült az iroda terasza.

Virág Vendel a korlátnak támaszkodva komótosan végigszívta a szivart, aztán elnyomta egy elegáns antik hamutartóban. Még biccentett az ablakon épp kileső titkárnőjének, majd összeesett. A mentőknek már nem volt dolguk.

Virág Vendelné a tort a gellérthegyi villába szervezte. A hamvasztás már megvolt korábban, a díszes urna – benne Virág Vendel hamvaival – a kandalló párkányán pihent.          

Az özvegy svédasztalos menüt rendelt, és vásárolt egy fekete bársonyruhát az alkalomra. Férfiakat nem hívott meg, lévén, hogy Virág Vendelnek nem voltak barátai, csak ellenségei és hódolói, és csak az előbbieket becsülte, de ők meg nem jöttek volna el. Úgyhogy nőket invitált az özvegy a torra, azokat, akik tudomása szerint szerették Virág Vendelt, és még éltek, valamint felkutathatók voltak. A gyerekkori szerelme, bizonyos Mari, például meghalt fiatalon, talán negyven se volt, amikor elcsapta a busz, Vendel egészen le volt törve, amikor jóval a tragédia után megkapták a hírt. Így a temetésen sem tudtak ott lenni, de Virág Vendelné biztos volt benne, hogy a férje járt a sírnál, tán még virágot is vetetett a titkárnőjével, Gizivel, aki majdnem olyan hosszú időn át volt mellette, mint ő maga.  

Voltak persze sokan a világban, akiknek kijárt volna a meghívás, de az özvegy nem emlékezett a nevükre, vagy annyira régi szereplők voltak az életükben, hogy egészen elfeledte őket, ha szóba kerültek egyáltalán valaha.

Elsőként Andrea csengetett, Virág Vendelné barátnője, aki amúgy a megboldogult első felesége volt. – Zsizsikém, édesem… – borult zokogva Andrea az özvegyre, amaz megborzongott, ahogy egymáshoz koccantak a nyakukban lévő gyöngysorok. Nagyon hasonlítottak a gyászban, a feketében, a gyöngysorban. A hajukat is hasonlóképp viselték, csak az egyik vörösre festetett, a másik meg hagyta őszen, ami megmaradt a hajdani pompás kontyból.

Másodiknak az a nő jött, akivel személyesen egyikük sem találkozott még, alig merte átlépni a küszöböt, amelyről nem gondolta, hogy valaha átlépi.

Virág Vendel egyik régi kliense volt Márta, aki hónapokon, sőt talán éveken át töltötte be a „pénteki nő” szerepét a néhai életében. Ez a státusz annak a nőnek járt, aki a belvárosban lakott, és fel lehetett ugrani hozzá egy fárasztó hét és némi kártyázás után leginkább aludni. Volt belőlük pár, de Zsizsike (a férje adta neki ezt a becenevet, amelyen csak ő és a környezetében lévő nők szólították Virág Vendelnét) csak ennek az egynek a számát találta meg a férje noteszében.

Márta elvált, felnőttek a gyerekei, régóta egyedül élt, és amióta Virág Vendel is elmaradt mellőle, eszegetéssel ütötte el az időt. Kidagadt a lábfeje a pántos cipőből, amelybe beleszuszakolta magát indulás előtt, a fekete ruhát is láthatóan akkor vette, amikor még kisebb konfekciómérete volt. Vörös volt az arca, és pihegett, úgyhogy Zsizsike gyorsan a kanapé felé terelte, nehogy rosszul legyen az ácsorgástól meg az izgalomtól. Andrea, akire mindig lehetett számítani, töltött Mártának egy pohár vizet.

Közben megérkezett Natasa, Vendel bizalmasa. Szeretők voltak valamikor, majd megvesztek egymásért, de aztán Vendelnek volt egy rövid liezonja az egyik ügyfele gimnazista lányával, és amikor lebuktak, nem a dühös apa verte meg a megboldogultat, hanem Natasa, de annyira, hogy kórházba került a szerencsétlen.

Zsizsikére sosem volt féltékeny Natasa, korábbról ismerte, mint Vendelt, de ezt a kis kamasz lányt nem tudta megbocsátani soha. Ettől még barátok maradtak Vendellel, sőt a verekedés óta Zsizsikével is azok lettek, de az ágyából kipenderítette, és csak néha engedte vissza, ha épp olyanja volt.

Az özvegy tapintatból, Natasára való tekintettel, nem is hívta meg az egykori riválist, aki azóta kétgyerekes anya lett, és csak pár utcányira lakott tőlük. Natasa mégiscsak fontosabb ember volt az életükben, mint az az egykori kislány, aki miatt Vendel kockára tette a kamarai tagságát.

Natasára mindig lehetett számítani, ő segített, amikor ifjabb Vendelt kirúgták az összes fővárosi középiskolából, vagy amikor Zsizsike anyja rosszul lett, és azonnal kellett neki találni egy jó sebészt. Natasa még látogatta is az asszonyt a kórházban, ezt Zsizsike sosem felejtette el neki, és úgy érezte, a jelenlegi helyzetben a minimum, amit megtehet cserébe, hogy nem hívja ide azt a lányt, aki miatt olyan csúnyán összeverte a Vendelt.

Hasonló okokból nem értesítette a második Virág Vendelnét sem, őt Andrea nem szívelte, mert állítása szerint Fruzsina mérgezte meg áskálódásával Vendel és közös lányuk kapcsolatát. Zsizsike jóban volt Fruzsinával, a második feleséggel is, minden hónapban telefonáltak egymásnak, így kényelmetlen lett volna nem meghívni a torra, de szerencsére húsz éve Amerikában élt, és mert nemrég műtötték a csípőjét, fel sem merült volna, hogy repülőre ül.

Gizi, a titkárnő, aki utoljára látta Virág Vendelt élve, együtt érkezett két régebbi kollégával, tanítványai voltak a néhainak, mármint eredetileg. Mind a három nő odavolt, Gizi belesírt Vendel télikabátjába, amely még a fogason árválkodott.

A legrosszabb állapotban azonban Auguszta volt, a híres színésznő, aki jókora késéssel érkezett, amikor már tele volt nőkkel a nappali. Augusztának premierhete volt, kikészítette a tiszteletlen fiatal rendező, akivel éppen együtt dolgozott, erre a Vendelnek is épp most kellett meghalnia. Auguszta alig tudott feljönni a lépcsőn, nem is emlékezett, hány Xanaxot kapkodott be a taxiban. Zsizsike berimánkodta a hálószobába, és hozott egy vizes borogatást a homlokára. Natasa, aki mindig tudta, mit kell tenni, ujjnyi vodkát töltött a szóda alá, és a poharat az éjjeliszekrényre helyezte Auguszta közelébe. A pohár mellett ott hevert a Vendel szemüvege, meg egy kupac könyv. Natasa kihúzott egy zöld gerincűt a stószból, még ő adta kölcsön Vendelnek, most már úgysem fogja elolvasni.

Auguszta hangosan sírt és nyögött, időnként valamelyik klasszikus drámából idézett, rácsukták az ajtót, ne zavarja a többieket.

Miközben Zsizsike és Natasa Auguszta körül sertepertélt, a nappaliban kitört a háború. Gizi vette észre, hogy mialatt a svédasztalról szedegették a füstölt lazacot meg a salátát, valaki elrabolta a megboldogultat. Mármint az urnáját.

Gizike sikoltozott, Natasa kiabált, a gyakornoklányok sírva fakadtak. Egy nő, akiről csak Zsizsike tudta, kicsoda (egy régi szomszédasszony), a haját tépte. Páran fel-le rohangáltak a lakásban, mintha Virág Vendel csak úgy elcsavargott volna, keresték, még szólongatták is.  

A hangzavarra Auguszta is kirohant a hálószobából, fejére szorítva a borogatást.

Zsizsike lerogyott Vendel kedvenc karosszékébe, és rágni kezdett egy pogácsát.

– Márta hol van? – kiáltott fel egyszer csak Natasa.

És akkor mindenki Mártát kezdte szólongatni, kajtatni, ahogy az imént Vendelt.

Az emeleti vécé ajtaját könnyen be lehetett rúgni, hiába volt kulcsra zárva.

Az egyik gyakornoklány jött rá, hogy ott bujkál a Márta. A földön kucorgott, amikor megtalálták, előre-hátra ingatta magát, és ölelte, szorította az urnát. – Most már az enyém, értitek, most már csak az enyém! – sikította, és senki sem mert a közelébe menni, mert azzal fenyegetőzött, hogy a vécébe borítja Vendel hamvait, ha nem hagyják békén.

Az egyik gyakornoklány tanult valaha túsztárgyalást, úgyhogy kitessékelte a többi asszonyt a mosdóból, és a küszöbre kuporodva halkan duruzsolni kezdett Mártához, aki már nem sírt, nem kiabált, csak hüppögött.

Zsizsike eközben még mindig a fotelban ücsörgött, és rágta a pogácsát. Valami kemény tárgy nyomta az oldalát, kihalászta a távirányítót. Találomra megnyomott egy gombot rajta, a tévé bekapcsolt. Sznúker-bajnokság ment, Vendel mindig azt nézte ilyentájt.             

 Kurucz Adrienn

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images