Az aradi özvegyek többsége el sem temethette a férjét – Lányok, nők és asszonyok a szabadságharc árnyékában

–

A vértanúk közül Aulich Lajos volt a legidősebb tábornok, aki már a napóleoni háborúkban is szolgált. A szabadságharc téli hadjárata során hadosztályparancsnokként, a tavaszi hadjáratban a II. hadtest vezetőjeként tevékenykedett, míg Török Ignác Komárom parancsnokaként, erődítési munkák tervezőjeként és irányítójaként szolgálta a hazáját. Az aradiak közül ők ketten voltak, akik agglegényként végezték.

Damjanich Jánostól kezdetben tiltotta a lányát az édesanyja

Csernovics Emília 1819. november 19-én, Aradon született, nemesi származású családba. Annak ellenére, hogy kezdetben a lány anyja tiltotta őket egymástól, később pedig a katonaság engedélyére kellett várniuk, Damjanichcsal 1847. augusztus 30-án összekötötték az életüket. És bár házasságuk mindössze két évig tartott, a tábornok pedig arra biztatta, hogy válasszon új társat magának, Csernovics Emília hatvan éven keresztül, haláláig gyászolta a férjét.

Az aradi események után eleinte elfordult a környezetétől, majd a hozzá hasonló sorsú nők és árvák segítésének szentelte az életét.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét, amelyen keresztül pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak, árvaházat nyitottak, segítőtársai közt pedig ott volt a Pesten kivégzett Batthyány Lajos özvegye, Zichy Antónia grófnő is.

A szervezet munkáját elismerendő, a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste őket, ám a két özvegy nem jelent meg a fogadásán.

Dessewffy Arisztid első felesége nem más volt, mint unokahúga, Újházy Antónia

1842-ben esküdtek, de házasságuk szomorú véget ért: öt gyerekük született, ám mindannyian meghaltak, az asszony pedig tüdőbeteg lett. Dessewffy 1847-ben Velencébe vitte gyógyulni feleségét, ott azonban már nem tudtak segíteni rajta. Másfél évvel később, a szabadságharc során a tábornok újra szerelmes lett, és 1849 júniusában eljegyezte Szinyei Merse Emmát.

Az orosz sereg érkezése miatt Dessewffy az osztrákoktól felszabadított Pestre hívta a családot, és július 5-én, a mai Szent István-bazilika helyén álló plébániatemplomban feleségül vette a szerelmét. Az oltártól pedig azonnal a táborba indult, és legközelebb csak szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont a feleségét. Emma mindent megtett annak érdekében, hogy gondoskodjon férjéről, Dessewffy pedig megosztotta bajtársaival, amit kapott. A tábornok, aki részben azért nem menekült külföldre, mert nem akarta magára hagyni a feleségét, a siralomházban megkérte egyik rabtársát, Máriássy János honvéd ezredest, hogy viselje gondját a feleségének.

Aradon Máriássyt is halálra ítélték, később azonban ezt módosították 18 évnyi várfogságra. A honvédtiszt végül 1856-ban szabadult, majd visszavonult a birtokára gazdálkodni.

Egy évvel később pedig, beváltva Dessewffynek tett ígéretét, feleségül vette Emmát.

A fiatal Kiss Ernő Turák Annával élt, akitől házasságon kívül két lánya született: Auguszta és Róza

Néhány évvel később, 1825. július 26-án megismerkedett Szentgyörgyi Horváth Krisztinával – az első, azóta legendássá vált Anna-bálon. Kiss egy év múlva kilépett a hadseregből, és feleségül vette az akkor 21 éves Krisztinát, 1827-ben pedig megszületett közös gyermekük, Ernesztina. Az ifjú feleség azonban belehalt a szülésbe, alig hét évvel később pedig Ernesztina is követte az édesanyját.

Kiss ismét beállt a seregbe, és míg különböző lovasezredekben szolgált, egy szintén törvénytelen fia született. A tábornok a szabadságharc végén csatlakozott a fősereghez, ő is Világosnál tette le a fegyvert, és bár két lánya ekkor már férjnél volt, apjuk miatt sokáig üldözték őket, és megfigyelés alatt tartották. Augusztát egy időre még a temesvári várba is bezárták, ahol a korona elrejtéséről faggatták. A két lányt Ferenc József végül csak 1887-ben törvényesítette a kivégzett tábornok leszármazottaiként.

Knezić Károly az egri ezredben szolgált, itt ismerte meg, és jegyezte el 1842. július 14-én az egri születésű, 23 éves Kapitány Katalint

Két évvel később összeházasodtak, majd két lányuk született: Olga és Irén. Knezićné többször követte férjét a szabadságharc idején is, a tábornok aradi fogsága alatt pedig, amikor csak lehetősége volt rá, látogatta.

Szeptember végén azonban – nem számítva a végzetes eseményekre – az asszony visszatért Egerbe a szüret idejére, így nem tudott elköszönni a férjétől.

Az asszony halálának körülményei nem tisztázottak, vannak, akik szerint belehalt a gyászba, míg más források szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Az árván maradt lányok gyámja rokonuk, Kálló Tivadar, poroszlói földbirtokos lett, de Bartakovics Béla egri érsek is gondoskodott róluk. Felnőve a testvérek az egri Grőber fivérekhez mentek feleségül. 

Lahner György felesége, Lucia Conchetti, olasz származású volt, a férfi egy itáliai katonai szolgálata idején ismerkedtek meg

Az esküvő idején Lahner 44, felesége 18 éves volt, később pedig egy lányuk született. Lahnert, aki a honvédség felfegyverzését irányította, aradi fogságában már 1849 augusztusában is látogatta a felesége, aki nemcsak a férjéről gondoskodott, de más rabokat is ellátott.

A vértanúk kivégzése után Lucia a lányával egy ideig még Aradon maradt, Damjanichné édesanyjánál kapott szállást. Nevével többször is visszaéltek,

egy ötven év körüli hölgy például, aki honvédözvegynek adta ki magát, először lopott, később pedig Bécsben tűnt fel, ahol Lahnerné megbízottjaként ajándékokat csalt ki másoktól.

Az asszony az élete második felében visszaköltözött Olaszországba, itt érte a halál 1895. augusztus 12-én. A masnagói temetőt néhány éve felszámolták, és a vértanú özvegyének sírját nem sikerült megmenteni.

Lázár Vilmos 1844 augusztusában vette feleségül Reviczky Máriát, aki három gyerekét hozta magával az új házasságába

Az asszony már a szabadságharc alatt is látogatta a férjét. Lázárt a harc befejeztével először Temesváron tartották fogva, majd felesége Aradra is elkísérte. Aznap, amikor Lázárt kivégezték, Reviczky már betegen feküdt. Nagynénje segítségével többször is megpróbálta megszerezni férje holttestét, de nem járt sikerrel.

Napjait tovább nehezítette, hogy saját rokona, Reviczky József volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírokkal próbálta alátámasztani az igazát, így a csaló börtönben töltötte a hátralévő éveit. Reviczky Mária 1873. január 9-én bekövetkezett haláláig ápolta férje és a szabadságharc emlékét, arcvonásait pedig a Kerepesi temetőben lévő sírjának domborművén láthatjuk viszont.

Leiningen-Westerburg Károly 1845. november 3-án, Bécsben vette feleségül Sissány Elízt

A 26 éves német származású gróf azzal, hogy elvette a gazdag család legfiatalabb, mindössze 18 éves lányát, magyar birtokos lett. Ez nemcsak anyagi helyzetét, de érzelmeit és tetteit is befolyásolta, így 

a szabadságharc kitörésekor önként jelentkezett, hogy – ellentétben testvéreivel és a Temesvárt védő unokatestvérével – a magyarok mellett esküdjön fel.

Sissány Elíz, aki nem volt Aradon, csak egy hónappal később, a férjét végső útjára kísérő lelkésztől értesült részletesen szerelme utolsó perceiről. A tragédia után öt évvel, 1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez, akitől négy gyermeke született. 1896-ban második férje is elhunyt, majd két évvel később őt is utolérte a halál. 

Nagysándor Józsefnek negyvenöt évesen felesége még nem, de menyasszonya már volt: Schmidt Emma személyében

A szabadságharc idején azt tervezték, hogy összeházasodnak, ezért engedélyt kértek az esztergomi érseki hivataltól. A papírra azért volt szükség, mert a tábornok menyasszonya a saját unokahúga volt. Bár az engedélyt végül megkapták, ők ketten sosem köthették össze életüket.

Nagysándor már aradi fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Feleségének emlékül küldött egy hajtincset, egy fésűt és egy inggombot, valamint visszaküldte a jegygyűrűt, és az egyháztól kapott engedélyt is.

Emma 1853 áprilisában végül hozzáment Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány miniszteréhez, akitől három gyereke született.

Az asszony a család kertjében szőlő és gyümölcsfák nemesítésével, termesztésével foglalkozott.

Poeltenberg Ernő 1840 decemberében feleségül vette egy galíciai előkelő család lányát, Paulina Kakowskát

Poeltenberg, bár kezdetben kérvényezte az Itáliába vezénylését, később mégis részt vett a magyarországi eseményekben, így feleségével 1848 augusztusában látták egymást utoljára.

Október elején Paulina meg akarta látogatni férjét az aradi börtönben, erre azonban nem volt lehetősége. Az asszony élete végéig gyászolta őt, és a kiegyezés után megpróbálta felkutattatni Poeltenberg maradványait, de sok más özvegyhez hasonlóan ő sem járt sikerrel.

Három gyermekük közül Lipót hadnagy lett, és 1862-ben önkezével vetett véget életének. Lányuk, Ilona, Poeltenberg egykori segédtisztjéhez ment feleségül, Guido fiuk pedig erdészeti tanácsos lett. Paulina Kakowska Magyarországra költözött, és 1874 novemberében, 52 éves korában hunyt el.

Schweidel József Poeltenberghez hasonlóan szintén Galíciában ismerkedett meg későbbi feleségével

A lengyel Domicella Bilinskával 1827. február 25-én esküdtek örök hűséget egymásnak. Első gyermekük, Adalbert már a következő évben megszületett, őt pedig további négy gyerek követte.

Schweidel hazavezette ezrede egy részét a szabadságharc szolgálatára, majd 1849 májusától sömörös betegsége és nagyothallása miatt városparancsnokként szolgált.

Az aradi börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel akkoriban Pesten próbált kegyelmet kérni a férjének – sikertelenül.

Adalbert szintén Aradon raboskodott, neki azonban nemcsak kiszabadulnia sikerült, de Haynau felajánlotta neki, hogy nevére veszi, amit azonban a fiú visszautasított. Schweidel Domicella a kivégzés után is Pesten élt, ahol egy tejgazdaság vezetésével sikerült a család megélhetéséről gondoskodnia. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Vécsey Károly 1848 forradalmi hangulatában ismerkedett meg egy francia mérnök lányával, Duffaud Karolinával

A nőnek az első férjétől egy lánya született, ám amikor Vécseyt megbízták Arad, majd Temesvár elfoglalásával, Karolina a tábornokkal tartott a seregbe. Vécsey 1849. június 9-én kérvényezte a korábbi házasság felbontását, és bár nincs bizonyíték arra, hogy valóban feleségül vette-e szerelmét, de több utalás is arra enged következtetni, hogy Vécsey megesküdött Karolinával.

Aradon a hadbíróság előtt a tábornok is nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, amit halála előtti utolsó percekben írt, feleségétől búcsúzott. Karolina sikertelenül próbált kegyelmet kérni, de egy barátnője segítségével végül megkaphatta a férje holttestét, és titokban eltemette.

Az asszony élete végéig gyászolta Vécseyt. Sokat nélkülözött, zaklatták az önkényuralom idején, és vagyonát, birtokait is elkobozták. A kiegyezés után a magyar kormány nyugdíjat biztosított számára, de csak több évtizedes pereskedés árán, 1899-ben ismerték el az özvegy és lánya jogait. Vécseyné az ötven éven át tartó jogviták után nem sokkal, 1900. október 18-án halt meg.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Mózes Zsófi