Joanna Rogers Macy, a neves amerikai buddhista tanító, ökológiai gondolkodó és környezetvédelmi aktivista 2025. július 19-én halt meg békésen otthonában Berkeley-ben, 96 éves korában. Még az utolsó hetekben is sokakat inspirált jelenlétével, tisztaságával, mély életszeretetével, és imákkal, énekekkel ezrek segítették abban, hogy a buddhista hagyományoknak megfelelően felismerje a halál pillanatának „tiszta fényét”.

Életművében azt kutatta, hogyan lehet a kétségbeesést és apátiát építő változássá alakítani, valamint az emberi kapcsolódást kiterjeszteni a Föld és a minden élőlény felé.

A „Work That Reconnects" (Az összekapcsolódás munkája) módszertanának megalkotójaként és tanítójaként tízezreknek segített, hogy az ökológiai krízis miatti szorongást és dühöt cselekvésbe fordítsák. Ökológiai aktivista volt már akkor, mikor ez a fogalom még nem is létezett.

„Az életemet táguló körökben élem”

Joanna Macy egy liberális protestáns családban nőtt fel, nagypapája és felmenői prédikátorok voltak a kongregacionalista gyülekezetben. Gyerekkorában megnyugvást jelentett számára az egyház világa, ahol kedvességet és békét tapasztalt – ellentétben az otthoni helyzettel.

Joanna számára különösen meghatározóak voltak a nyarak, amelyeket nagypapája farmján, New York állam északi részén töltött. A mezőkön, erdőkben, pajták körüli tartózkodás arra a felismerésre vezette, hogy a világegyetem hatalmas, bölcs és intelligens, és vágy ébredt benne, hogy elmerüljön a nagy egészben. 

16 éves korában, egy egyházi táborban személyes megtérésélménye volt: Jézus és Isten nagyon elevenné vált számára, és elhatározta, hogy az életét az egyháznak szenteli. Amikor azonban elkezdett bibliatudományt és teológiát tanulni, fojtogató érzéseket tapasztalt. Különösen bántották a vallási hitviták, és az, hogy a tanítások kizáró jellegűek voltak, és azt sugallták, hogy „vannak kívülálló emberek”, akiket nem fogadnak be.

Joanna Macy férjével, Fran Macyvel és három gyerekükkel sok évet töltött más országokban. Németországban talált rá Rilke költészetére, mely nagyban meghatározta gondolkodását önmagáról és a világról. Az 1950-es években egy nap bement egy könyvesboltba, és az asztalon meglátott egy vászonkötésű könyvecskét, a Das Stunden-Buch, vagyis az Imaórák könyvét. „Felemeltem, és a könyv kinyílt az első rész második versénél. A vers egy sora, »Életemet táguló körökben élem«, azonnal átrendezte a gondolataimat, és rájöttem, a spirituális út, melyen járok, nem egy lineáris út, nem egy létra felfelé, Jákob létrája, mely közelebb visz Istenhez, hanem Isten mindig is ott volt, én pedig körülötte keringtem, valójában már évezredek óta” – nyilatkozta egy podcast beszélgetésben.

Amikor Macy feladta a teológiát és a kereszténységet, nagyon erős késztetése volt a szolgálatra. Fulbright-ösztöndíjat kapott a francia Institut de Sciences Politiques-re (Politikai Tudományok Intézete), és a Francia Kommunista Pártot kezdte tanulmányozni. Ez felkeltette a CIA érdeklődését. „21-22 éves voltam, még nagyon tapasztalatlan. Amikor a CIA egy csillogó állást kínált fel nekem, elcsábultam, és körülbelül két évig dolgoztam náluk” – mesélte.

Még mindig fiatal anya volt, amikor az 1960-as évek közepén Indiába költözött a férjével, aki az újonnan létrehozott Békehadtestet vezette. Macy tibeti menekültekről gondoskodott, és csatlakozott a fiatal, újonnan száműzött Dalai Lámához. Macy-t különösen érdekelték ezek az emberek, mert csodálta, hogy milyen nyugodtak, ragyogóak és rendíthetetlenek a hagyományuk megőrzésében és az élet élvezetét illetően.

„Beleszerettem azokba a tibetiekbe, akik a Himalája lábainál, rendkívül nehéz körülmények között éltek, miután hihetetlenül megterhelő – gyakran életveszteséggel, nagy veszéllyel és megbetegedéssel járó – körülmények között keltek át a tibeti hegycsúcsokon és hágókon.

Az, ahogyan nyitott szívvel szerették az életet és hagyományaikat, nagyon megfogott, és kíváncsi lettem, mi segíti őket ebben a hozzáállásban. Ez a tapasztalat életem egyik fordulópontja lett.”

A környezetvédelmi aktivizmus nagyon természetesen alakult ki benne, hiszen mindig is érzékenyen reagált a felmerülő kérdésekre. Az 1970-es években második fia környezetmérnöki tanulmányai során írt dolgozatából megtudta, hogy a nukleáris erőművek nemcsak hő hatására keletkező szennyezést okoznak, de rádióaktív szennyezéssel is járnak. Így a fiával együtt közvetlen aktivizmusba kezdett: elfoglalták a még meg nem aktív Seabrook reaktort, és tiltakoztak a Nukleáris Szabályozó Bizottság előtt.

„Rengeteget tanultam ekkor, és ez spirituális tanítás is volt számomra, mert elindított egy beszippantó és szinte megszállott érdeklődést — mondhatjuk, hogy megszállottságot — a hosszú távú radioaktív szennyezés iránt, amely a fegyvergyártás és energiatermelés folyamataiból ered. Ez arra kényszerített, hogy a gondolkodásomat kiterjesszem az idő olyan távlataira, amelyekkel a szívem és az értelmem is nehezen bírt azonosulni. Más szavakkal: rájöttem, hogy a technológiánk révén döntéseink olyan következményekkel járnak — vagy karmával—, amelyek geológiai időtávlatokra nyúlnak. Az ipari és kormányzati döntések, amelyeket a profit vagy a bürokrácia nyomása alatt hozunk meg, kihatással lesznek arra, vajon ezer generáció múlva is születhetnek-e olyan élőlények, akik egészségesek és ép szellemi képességekkel rendelkeznek.”

A gyász mint aktivizmus

A nukleáris energia elleni tiltakozás – különösen a Three Mile Island-i és a csernobili katasztrófa idején – mély kétségbeesést ébresztett benne. Ebből úgy talált kiutat, hogy felismerte: ez a gyász valójában a Föld és az élővilág iránt érzett mély törődés megnyilvánulása. Nem elfojtani kell, és nem is félni tőle, hanem meghallani és komolyan venni. Ebből alakította ki azokat a csoportmunkás módszereket, amelyek segítenek megfogalmazni és átélni a gyászt, a félelmet és a veszteséget, hogy abból cselekvés fakadhasson.

Szerinte mindannyiunknak gyászolni kellene a világ állapota miatt, és ennek átélése és kifejezése lehet az aktivizmus szerves része.

Macy hangsúlyozta, hogy a környezeti és társadalmi válságokkal szembeni apátia és kétségbeesés kezelése érzelmi gyásszal kezdődik, ami nem gyengeség, hanem az élet mélyebb szeretetének és kötődésének jele.

A gyász átélése ugyanis hozzásegít, hogy a félelemből és tehetetlenségből cselekvő szolidaritás és változás szülessen. Ez a megközelítés összhangban áll azzal a munkájával, amely a The Work That Reconnects néven vált ismertté, és amelyben a hálától a gyászon át az új látásmódig vezető lépcsőket írja le. Az érzelmek tudatos kifejezése és megosztása lehetővé teszi a reménytelenség megváltoztatását, és segíti, hogy nehéz körülmények között is megőrizzük a cselekvőképességet.

„A gyászból erő születik a cselekvéshez” – Joanna Macy a Föld megmentésének szentelte az életét
A kép illusztráció, Forrás: Pexels/ Markus Spiske

Joanna Macy hangsúlyozta, hogy nem az a fontos, hogy ragaszkodjunk a gyászhoz, hanem hogy ne féljünk tőle. Ha félünk a gyásztól, elnyomjuk, bezárkózunk, ami apátiához és tagadáshoz vezet. A világunkkal kapcsolatos nehézségeink fő oka nem annyira a közöny vagy a tudatlanság, hanem a fájdalomtól való félelem. Macy szerint az élet egyik legfontosabb leckéje az, hogy ne meneküljünk el a kényelmetlenség, a gyász, a felháborodás vagy a félelem érzései elől, hanem bátran legyünk jelen velük. Ha ugyanis félelem nélkül tudunk együtt lenni a fájdalmunkkal, az nem merevedik meg, nem áll meg, hanem átalakul. Ez a folyamat akkor történik meg, amikor szembenézünk vele, átöleljük és együtt lélegzünk vele. Így a fájdalom másik arcát is megmutatja: a világ iránti szeretetünket és az élet minden formájával való elválaszthatatlan kapcsolódásunkat. Ez a gyász és szeretet tánca, amelyből erő születik a változáshoz és az aktív cselekvéshez.

Joanna Macy szerint teljesen rendben van, ha nem vagyunk optimisták. A buddhista tanítások szerint az erőltetett remény fenntartása kimeríthet bennünket. A legfontosabb, a jelenlét, mely nélkül a világ nem gyógyul meg.

A tapasztalatok áramlása vagyunk

Macy egy fontos buddhista fogalmat is gyakran használt – ez a „paticca samuppada” (közös keletkezés, kölcsönös függés), mely arra a felismerésre utal, hogy az identitásunk fokozatosan kiterjedhet a földi ökoszisztéma egészére. Ez az „ökológiai én” fogalma.

Szerinte az ember akkor érik meg, amikor önmagát nem csupán elkülönült, elszigetelt lényként, énként, hanem a Föld részeként, egy összefüggő folyamatként érzékeli. Ehhez társul a bodhiszattva-eszmény: az ember nem talál nyugalmat, amíg minden élő faj szenvedése nem szűnik meg.

Macy műhelyein és írásaiban a buddhista no-self (anatta) tanítását alkalmazta, hogy segítse az embereket a szűk korlátokkal bíró énképük lebontásában, és ezzel egy tágabb, életközpontú identitás elérésében. Szerinte az anatta nem a lélek tagadása, hanem annak felismerése, hogy az önálló, állandó „én” illúzió: helyette a „folyamat”, a tapasztalatok áramlása vagyunk, amelyben nincs különálló, állandó lény. Ez az elmélet a szenvedés gyökerét világítja meg, és az elmúlás és változás elfogadásán keresztül cselekvő szabadságot eredményez. Mert az élet nem különálló entitások összessége, hanem egy folytonos áramlás, amelyben a határok az élőlény és környezete között folyékonyak.

Szerinte az anatta tanítása sokak számára félelmetes, különösen azoknak, akikben önutálat vagy társadalmi elnyomás okozta sérülések vannak. Macy azonban hangsúlyozza, hogy ez a tanítás nem az én semmivé válását, hanem egy tágasabb, „mély tér” megtapasztalását jelenti, ahol együtt repülünk az együttérzés és megértés szárnyain. Ez az élmény felszabadítja az embert az egó merev korlátai alól, lehetővé téve az élet és a világ összefüggéseihez való kötődést.

Macy rávilágított arra is, hogy a buddhista megértés szerint nem passzív „beolvadásról” van szó, hanem egy tudatosan irányított folyamat részeseivé válunk, ahol a tudatosság és a szándék alakítja önmagunkat és cselekvéseinket. Ezt jól illusztrálja a karma fogalma, amely az egyéni választások révén formálja életünk áramlását. A modern társadalmak számára Macy a kollektív tudatosság kialakulásában látta a megoldást. Úgy fogalmazott, hogy az emberiség olyan, mint egy nagyobb agy különálló neuronjai, amelyek most kezdenek gondolkodni. Ez azonban nem jelenti az egyéniség elvesztését, hanem éppen ellenkezőleg: a rendszerszemlélet szerint minél integráltabb egy rendszer, annál differenciáltabbá válik.

Felbomlás és átalakulás

Joanna Macy szerint a jelen pillanatban kettős folyamatot élünk meg: egyrészt a „nagy felbomlás” zajlik, amelyet az ipari növekedési társadalom pusztító nyomása idéz elő, másrészt pedig a „nagy fordulat”, az életfenntartó társadalom felé vezető változás lehetősége.

A lenyűgöző ebben a helyzetben, hogy még nem tudjuk, melyik út győzedelmeskedik, és ez mintegy meghívás arra, hogy bennünk a legnagyobb erkölcsi erő, bátorság és kreativitás szülessen meg.

A „pozitív szétesés” fogalma utal arra, hogy a rendszerek (legyenek azok egyének vagy társadalmak) újraszerveződnek, ha az elavult kódok szétesnek. Ez a változás gyakran kényelmetlen, de Macy szerint a rendszereknek igazságot kell mondaniuk önmaguknak (például a környezeti válságról), hogy megfelelően működhessenek, és a „visszacsatolás blokkolása” (akár tagadással, akár titkolózással) nem vezet sehova.

Macy úgy gondolta, hogy amikor a világ ilyen instabil, az egyén elszántsága, és az, hogy miként fekteti be energiáját és mihez adja szívét-elméjét, sokkal nagyobb hatással lehet a tágabb képre, mint ahogyan azt általában gondoljuk.

Ez a kettősség: a fenyegető összeomlás és a reményteljes átalakulás — melyben mindannyian részt veszünk — kulcsszerepet játszik a jelenkori társadalmi és ökológiai megújulásban. Az, hogy a történet hogyan végződik, nagymértékben múlik rajtunk, saját döntéseinken és cselekvéseinken. Macy munkája, a Work That Reconnects módszertana azzal segít, hogy közösen, egymást támogatva merjük érzékelni és vállalni a világ fájdalmát, és ez a közösségi megélés erőt adhat a reményhez és a továbblépéshez. Szerinte az igazi kihívás, hogy a polarizáció és félelem helyett képesek legyünk egymásban testvértársat látni, és együtt álljunk ki a közös jövőért.

Ugyanakkor Macy arra is figyelmeztetett, hogy a jelenlegi korlátlan hatalomra törekvő politikai erők tudatosan építkeznek a félelemre és a megosztottságra, ezért fontos ellenállni ezeknek.

Amikor feltették neki a kérdést, hogy van-e értelme még cselekvésnek, vagy már túl késő, Macy rámutatott arra, hogy a legnagyobb veszély az, amikor az emberek elzárkóznak a valóságtól, mert úgy érzik, hogy a válság túl nagy ahhoz, hogy szembenézzenek vele. Ezt a blokkot ő a visszacsatolás elutasításának nevezte, amely megakadályozza a változást. Macy szerint azonban mindig van esély a pozitív átalakulásra, noha ez fájdalmas folyamat lehet. Mégis: a krízis közepette van esély a kollektív tudatosság és ezzel a közös döntéshozatal megjelenésére. Ez a történelmi pillanat lehetőséget ad arra, hogy egy egész bolygót átölelő, összekapcsolt rendszerré váljunk, amelyben minden egyén egyszerre különálló és integrált része a nagy egésznek.

Joanna Macy utolsó napjai méltó módon tükrözték eszméit: szerető közösség ölelésében búcsúzott, hálával az életért és mindazért a sokrétű kapcsolódásért, amit az ő ragyogó személye hívott létre.

Bánosi Eszter

emergencemagazine.org

inquiringmind.com

tricycle.org

Kiemelt kép forrása: Flickr/ On Being, Pexels/ Paul Blenkhorn@SensoryArtHouse, Eva Bronzini, Unsplash/ USGS