Ottó egy csendes hétfő este görgeti a Facebookot. Egy kolléganője képénél megtorpan, először fel sem ismeri a szelfin, legalább tíz évvel fiatalabbnak néz ki rajta, mint az irodában, pedig a képet a múlt heti ügyfélpartin lőtte a reklámfal előtt. Üde az arca, eltűntek a táskák a szeme alól, a tokája sem látszik, rutinosan felülről fényképezte önmagát.

A következő képen Ottó egyik régi osztálytársa bazsalyog, mellette a neje lila tüllben, valami ünnepségen kapta le őket valaki, talán a lányuk szalagavatóján, a képaláírásból csak annyi derül ki, hogy „mi”, azaz ők láthatók, a Dezsőék, húsz év házasság után is egymást karolva.

A harmadik kép egy szép, fiatal nőt mutat, döbbenetes dekoltázzsal és Lolita-pillantással.

Ottónak leesik az álla, aztán elszégyelli magát, amikor rájön, hogy a szomszéd kislánya van a képen. Gyorsan továbbgörget.

Azon töpreng, mi lenne, ha egy nap ezek a fotók valamilyen varázslat vagy, mondjuk, egy hackertámadás folytán mind visszaváltoznának a filterezetlen verziójukká.

Micsoda pánik törne ki! Hogy igyekezne mindenki kukázni a képeit! Tán össze is omlanának a közösségi oldalak a nagy forgalomtól.

Ottó megnyitja a gépén a saját fotótárát. Ő nem az a fajta, aki csak felhajigálja a képeket a telefonjából, aztán ki se nyitja többé a mappákat. Ottó rendszerez. Címkéz. Törli a rosszul sikerült felvételeket. Időről időre átválogatja a gyűjteményt, nemcsak a kronológiára figyel, hanem témakörök szerint is csoportosít.        

Az anyja még albumok fekete lapjaira ragasztotta a képeket, legfeljebb kettőt egy oldalra. Vonalzóval szépen kimérte az arányokat. A fotók közé fehér ceruzával írt emlékeztetőket, a gyerekei egy-egy mondatát, kitekeredett szavát, fontos dátumokat. Matricákat is ragasztott a sarkokba, kis törpét, virágot, rókát.

Az oldalakat vékony, fehér, zizegős papír választotta el egymástól, nagyon óvatosan kellett lapozni, nehogy meggyűrődjön.

Az anyjáról alig maradt kép.

Amikor meghalt, még nagyon meg kellett gondolni, mennyit kattintgat az ember. Inkább a gyerekeinek tartogatta a 32 kockát, ami a tekercsre fért.

Ottó emlékezett rá, hogy az anyja egy picit kidugta a nyelvét, amikor óvatosan, lassú mozdulatokkal kiügyeskedte a fényképezőgépből a filmet, aztán újat fűzött bele, már ha volt otthon tartalék. Aztán együtt vitték el az Ofotértbe előhívatni a képeket. Egy hetet kellett várni a képekre, és addig nagy volt az izgalom: vajon van-e pár igazán jó kép közöttük.

Egyszer egy nyaralás összes fotója megsemmisült. Rosszul fűzte be az anyjuk a tekercset. Még élt, de már nem volt velük akkoriban igazából. Kiestek a kezéből a tárgyak, elfeledkezett fontos dolgokról, keveset aludt és sokat sírt. Azt hitte, nem veszik észre.  

Akkor még nem tudták, hogy ez volt az utolsó közös nyaralásuk. Ami azt illeti, az egyetlen, mert ha csak lehetett, korábban az apai nagyszülőkhöz utaztak le nyáron falura. De abban az évben megkapták a Ladát, amire három évig vártak, és az apjuk úgy döntött, megünneplik a nagy eseményt, és leautóznak a balatoni kempingbe, amit a szomszéd Feriék már tavaly kipróbáltak (nekik akkor jött meg a Moszkvicsuk), és azt mondták, remek. „A sátorból a vízbe csobban az ember, Oszikám, bele a vízbe egyenest” – lelkesedett, amikor összefutottak a liftben. Épp kocsit mosni ment lyukacsos atlétában, és Ottó nem tudta levenni a szemét a  válláról: jókora fehér cafatokban hámlott le róla a barnaság.

Az anyjának napoznia sem kellett, télen is csak egy árnyalattal világosodott ki a fényes, kreol bőre. Pedig a haja szőke volt, egyenes szálú, beterítette a vállát. Az apja sokszor beletúrt a nagy, szőrös kezével abba a puha, selymes hajba, és húzta, húzta magához a felesége fejét, csókolta a szemét, a száját. „Oszkár, ne most” – nevetgélt ilyenkor az anyja, tolta el magától a férjét két kézzel, és leste, nem látják-e őket a gyerekek. Persze látták.

Milyen szép család, mondogatta mindig az elsőn lakó macskás néni, ha találkoztak az utcán, és még a tenyerét is összecsapta. – Igazán szerencsés asszony maga, Klárikám! – ezt is mindig hozzátette. És az anyja ilyenkor megszorította Ottó kezét, és talán mosolygott is, bár az utolsó években ez ritkán fordult elő.

A 36. születésnapja után egy héttel ugrott le a tizenegyedikről. A házmester szerint nem lett volna szabad nyitva hagyni a lépcsőház tetőre nyíló ajtaját, megmondta ő, hogy egyszer baj lesz.

Aznap, amikor levetette magát a mélybe, nem volt dolgozni. Kimosta az összes ruhát. Maga vitte iskolába a gyerekeit. A férjének csomagolt uzsonnát, és figyelmeztette, hogy vegyen hazafelé parizert.

Rendőrök mentek délután Ottóért és a testvéréért a napközibe.  

Az apjuk a temetés után szanatóriumba került, ők pedig a nagyanyjukhoz.

Nagy, kövér asszony volt a mama, fekete szőrszálak bújtak elő időnként az arcából, és feszültek a gombok a mellén. Óriás kontyából hajtűk meredeztek.

Fényképész volt, és a műtermében mindig magas szárú, fűzős cipőt viselt.

Boszorkány, mondta róla egyszer egy karácsonyi vacsorán félhangosan és félrészegen Ottó apja, de a felesége lepisszegte.

Ottó sosem értette, hogy lehet ennek a nőnek és az ő anyjának köze egymáshoz. Egyetlen porcikájuk sem hasonlított.

De az anyja mamának szólította, és minden héten felhívta a szomszédból. Feriéknél volt belügyes a családban, így utalták ki nekik, ahogy a Moszkvicsot is, az ikertelefont, másnak nem volt akkor még a lépcsőházban.

Így aztán Feri felesége hívta föl Ottó apját az irodában, hogy „Oszikám, haza kell jönnöd”.

Aztán meg a Ferit hívta, hogy „legalább a vért, azt tüntessétek el, mire megjön az Oszkár”. 

Így mesélte évekkel később.

Nem sok emléke maradt Ottónak arról a nyárról, amit a nagyanyjuknál töltöttek a bátyjával. Májusban halt meg az anyja, és mintha utána rögtön szeptember jött volna, a június, július, augusztus meg egyszerűen kimaradt volna abban az évben.

Pattogó labda a műterem mögötti udvaron, a nagyanyja naftalinszagú szekrényében átvackolt délelőtt (amikor hazajött, kiparancsolta őket onnan), és színes, cukrozott zselédarabok, amiket zacskóstul a zsebében tartott az öregasszony, hogy azzal kenyerezze le az ügyfelek gyerekeit, ha sivalkodtak; efféle képek ugrottak be.  

Biztos frászt kaptak a kölykök a mamától, gondolja Ottó, a felnőtt Ottó, aki már idősebb, mint az anyja volt a halála napján.

– Oszkár ölte meg a lányomat! Ő tehet mindenről – mondta egyszer a nagyanyja a műteremben egy régi ismerősének, és megdörzsölte a szemét egy vászon zsebkendő csücskével. Pedig nem is volt könnye.

– Angikám, ne a gyerek előtt – súgta vissza az ismerős férfi, de a mama csak legyintett, és azt felelte: 

– Nem baj, ha ő is tisztában van ezzel-azzal!

Ottó, a felnőtt Ottó görgeti a gépén a régi fotókat. Beszkennelte valamennyit a régi albumokból évekkel ezelőtt, meglegyenek ott is. Talál a nagyanyjáról is egy fotót, a saját műtermében készítette róla a segédje. De a képen sokkal karcsúbb, mint amilyen a valóságban volt. A retus nyoma jól látszik évtizedek múltán is. A nagyanyja, mielőtt nekik ajándékozta volna a fotót, eltüntette a hurkákat a derekáról, a ráncokat a nyakáról és a vörösséget az arcáról.

Ottó megnyitja a Photoshopban a nagyanyja fotóját. Lassan dolgozik, erősen koncentrál, kicsit még a nyelvét is kidugja közben. Szép sorban rajzolja vissza, amit a nagyanyja eltüntetett. Először a tokát, aztán a pocakot. Végezetül a banyapúpot rajzolja rá a félprofil tarkója alá, ami nem is volt neki különben, mert haláláig úgy tartotta magát, mint aki karót nyelt.  

Kurucz Adrienn