Herendi Gábor legújabb produkcióját immár minden idők legsikeresebb magyar filmjeként tarthatjuk számon, még akkor is, ha gyakorlatilag teljesen újra írta a „csodakanca” történetét. És ezzel most nem bántani akarjuk a filmet, amelyet egyébként mi is szerettünk.

Csupán arról van szó, hogy a neveken és a helyszíneken kívül vajmi kevés közös nevező található a film és a valóság között.

Szélesi Sándor áprilisban napvilágot látott, azonos című, romantikus történelmi regénye bizonyítja, hogy a valóság is tartogathat legalább annyi izgalmat, szerelmet és kalandot, mint a Herendi-féle mese. A kötetben a legapróbb részletekig kidolgozott korrajz és az „ízesen” csattanó dialógusok kis tabló formájában idézik meg a kiegyezést követő Magyarországot.

Lovar-kor

Szélesi regényében maga a közeg fog meg a legjobban: olyan élvezetes és könnyed stílusban tudja megragadni a dualista korszakot, mintha csak az egyik korabeli pesti kávéházban ülve vetette volna papírra a körülötte nyüzsgő világot. A könyv bemutatja mind a nagybirtokos arisztokrata-, mind pedig a kispolgár szemszögéből a magyar polgárosodás vontatott, ám megállíthatatlan folyamatát. Betekintést nyerhetünk a nagy múltú Magyar Lovaregylet szivarfüstbe burkolódzó, aktuálpolitikától és „lovaktól” hangos összejöveteleire, beülhetünk egy-egy előadásra a Hatvani utcai Nemzetibe, vagy beléphetünk a frissen átadott Népszínház kulisszái mögé. Az egyik pillanatban még Blaha Lujzával sétálunk bizalmasan diskurálva a korabeli Duna-parton, a másikban már Sissi társaságában űzzük a vadat a rengetegben. Észvesztő távlatok, és mindez az autentikusság jegyében!

Szó nincs itt osztrák-magyar rivalizálásról, pláne kicsinyeskedő Ferenc Józsefről! Szélesi alapos háttérkutatást végzett, nemcsak az adott kornak, az események kronológiájának és politikai légkörének, de az összes szereplőnek is utána nézett, hogy a papírra vetett történet részletekbe menően a korabeli tényekre támaszkodjon.

Nem egy Don Juan-alkat

Büszkén domborít Nagy Ervin Blaskovich Ernőként a vásznon, Herendi pedig egy interjúban arról számolt be, hogy milyen nehezen találtak az adott korosztályban egy megfelelően jó kiállású színészt. Blaskovich a valóságban szöges ellentéte volt a mi Ervinünknek: vékony csontú, alacsony ember, tulajdonképpen ideális lovar (zsoké) alkat, aki közel két évtizeden át úrlovasként maga is nyeregbe szállt. Szélesi Blaskovich alacsony mivoltából fakadó komplexusára apellálva építi fel a sztoriját, amelyet akkurátusan vezet végig az egész történeten. Nos, akár így is történhetett!

Blaskovich Ernő, Fotó: Ellinger Ede, 1880 (Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár)

Blaskovich habitusában is jelentősen eltérhetett a filmre vitt pozőr figurától: nem volt igazán dzsentri típus, nagyon is biztos kézzel vezette a tápiószentmártoni birtokát. Tudta, mi kell hozzá, hogy bővíteni tudja, hogy hogyan jusson egyről a kettőre. Ismerősei nem véletlenül hívták „Kupec”-nek. Két lábbal a földön álló gazdaként rajzolja fel maga az író is, aki minden évben maga felügyeli a termény betakarítását, és nem igazán az a romantikus alkat, aki széptevésből ódákat zeng, hogy ujja köré csavarja a fehérnépet. Szélesi a regényében mintha kissé elfogult is lenne a figura iránt, újra és újra a felmentésére siet.

Blaskovich kincse: színésznő és csodakanca

Az alcím nem kíván pejoratív lenni: a „Kincsem” elnevezés nem egy lovat vagy egy hölgyet jelöl, hanem valójában mindkettőt egyszerre. Ez a regény ugyanannyira szól egy Szabó Karolina nevű színésznőről, ahogy egy lóról. Kettejük története szorosan összefonódik, akárcsak az irántuk viseltetett gyöngéd érzelem Blaskovich Ernő szívében.

Kincsemet nem vásárolták (lásd: film!), hanem angol telivér fajtájú anyját nagyon is tudatosan fedeztették Kisbéren egy Cambuscan nevű ménnel. A végeredmény pedig a magyar lótenyésztés büszkesége, 54-szeres legyőzhetetlen bajnok! Legendák keringtek e lónak a hidegvéréről: „Hát, kötélből vannak az idegei, az biztos. Sok lovat láttam, de ez olyan karakter, hogy ha asszony lenne, lecserélném rá a feleségemet.”*, jegyzi meg tréfásan Hesp Róbert, Kincsem trénere Szélesi könyvében.

Szabó Karolina színitanodás volt Blaskovich Ernővel való megismerkedése idején, majd később a Népszínházban játszott rövid ideig. Sajátosan romantikus viszony bontakozott ki a férfi és a nő között, amely évtizedekig tartott – a könyv ebből a viharosabb első éveket eleveníti fel –, bár sosem torkollt házasságba. Szélesi érdekes, bár nem túl meggyőző okot kreál erre, viszont e szerelem korabeli intimitása nagyon szépen és olvasmányosan jelenik meg. Szerelme fizikai mementója a Kincsem-palota a Reáltanoda utcában, amelyet a férfi az asszonynak építtetett.

Tragikus hős

Szabó Karolina „társaságának” Blaskovich Ernő és Kincsem mellett oszlopos tagja még valaki, a regény számomra legszimpatikusabb alakja, Sztáray János gróf, az örök barát. Szélesi könyvének legtragikusabb sorsú alakja ő, aki maga is gyöngéd érzelmekkel viseltetik az ifjú leány iránt, ugyanakkor annyira fontos számára Blaskovich barátsága, hogy hajlandó érte egy párbaj alkalmával farkasszemet nézni a halállal.

Az ellentétes érzelmek majd széjjel szaggatják a grófot, azonban eljön az a pillanat, amikor döntenie kell, melyik a fontosabb: a szerelem vagy a barátság.

Szapáry Imre, Blaskovich Ernő, Uchtritz Zsigmond és Pázmándy Béla, 1865 (Forrás: szelesisandor.hu)

Országomat egy vödör vízért

Kincsem Európa számos nagyvárosának versenypályáin futott, és kancaként sorban hagyta állva a méneket. Baden-Baden volt számára az a helyszín, ami a tevének a tű foka: 1878-ban holtversenyt állapítottak meg a bírák – állítólag egy kutya szabadult be a pályára, és zavarta meg a lovakat –, ám Blaskovich ragaszkodott a táv újrafutásához, amely már Kincsem fölényes győzelmét hozta. Egy évvel később szintén Baden-Badenben Kincsem trénere és a zsoké közti feszültség eszkalálódott. Ennek következtében a verseny előtt új zsokét kellett keríteni, aki ráadásul még sohasem lovagolta meg a Magyar Csodát. A verseny végkimenetelét ez szerencsére nem befolyásolta. Szintén Baden-Badenhez kapcsolódik, amikor Kincsem nem volt hajlandó inni. Nem fogadta el a felkínált vödröt, valószínűleg a fürdőváros vizén érzett valamit, végül a város közeléből, egy kútból hoztak neki vizet.

Kincsem hű társa volt egy fekete-fehér macska – a filmben is feltűnik, bár sosem nevesítik –, Csalogány, aki olyannyira összeszokott a lóval, hogy csak az ő társaságában volt hajlandó útra kelni. Aztán a francia Boulogne-ban megtörtént az elképzelhetetlen: Csalogány felszívódott a kikötőben.

Kincsem, Hesp Róbert, a tréner és Csalogány, a macska, 1877

Itt fogunk megöregedni – mondta borúlátóan George Johnston, a transzportőr, miután a harmincadik fújó, karmoló, prüszkölő kóbor macskát hozták elé a serény francia dokkmunkások. Látott ő már sok furcsaságot, de hogy egy telivér versenyló a hazájától távol így megvesse a lábát, és ne mozduljon, amíg egy falusi cirmos hozzá nem dörgölődik, hát ilyen a mesében sincs!”*

A macska szerencsésen megkerült. Kincsem pedig történelmet írt.

Kincseink

Szélesi Sándor regénye nem a film alapján készült könyv. Az élet mondta tollba. Az író annyira törekedett a hitelességre, amennyire egy történelmi regény esetében ez lehetséges. „Amikor a könyvben esik, akkor a valóságban is esett” – nyilatkozta a könyvfesztiválon. A Kincsem-film ezzel szemben egy elég szabadon értelmezett – bár zsánerében kifejezetten élvezetes –kalandfilm, amelyhez a „történelmi” jelzőt illeszteni inkább a mozgókép kicsúfolása lenne! Én nem teszem. Viszont szívesen látnék a regényből, mondjuk, egy tízrészes televíziós minisorozatot. A mozifilm nézőszámait tekintve talán más is. Hiába, na, lovas nemzet vagyunk, a vérünkben van. Addig is e két alkotás – könyv és film – legyenek a mi drága kincseink. Mint a maszatos képű szomszéd Pistikének a zsebében szorongatott két kicsi LEGO.

Kincsem és zsokéja, Michael Madden Emil Adam: The Racehorse Kincsem, 1878, (Forrás: invaluable.com)

Bányász Attila

(*idézet a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában 2017-ben megjelent Szélesi Sándor: Kincsem című regényéből)