–

Ervin

Rögtön hevesen mesélni kezdtem Borcsának, hogy: jaj, hát, a film nagyon szuper volt, mert láthattam benne Nagy Ervint, akinek végre megint hosszabb a haja ahogy lóháton lovagolt daliásan, meg kijött a vízből feszes, nedves, testre simuló ruhában, meg azt is, ahogy félmeztelenül csutakolja magát. Továbbá azon is hosszasan csünghetett a tekintetem, ahogyan a hajszálpontosan szabott korabeli bőrzakóban vonul a korhű díszletek között, meg ultramenő napszemüvegben villant. És volt benne egy szexjelenete is, nagyon nem mellesleg. De amikor már azt gondolta volna Borcsa, a kedves, rajongó hallgatóságom, hogy én egyáltalán semmi mást nem is láttam a filmből, csak a Blaskovich grófot megformáló szép magyar férfiszínészt, akkor gyorsan felnyerítettem felharsantam, hogy dehogy, azt hiszem, volt benne valami ló is!

Na, de a bohóckodást félretéve, Nagy Ervin tényleg bitang jól mutat lóháton, meg máshogyan is. És nem tagadom, egy kicsit olyan érzésem volt ezen jelenetek közben, mint amikor a Benjamin Button különös életében (hússzor láttam eddigi életem során) elérkezünk ahhoz a részhez, amelyikben Brad Pitt motorozik az erdőben (ha valaki nem látta volna a háromórás mozit, ez a jelenet annak a produkciónak a leglényegesebb pontja, muhaha.)

Andrea

És akkor most már tényleg komolyan (nem mintha eddig vicceltem volna). A férfi főszereplő tehetségével eddig is tisztában voltunk. De – bevallom – nekem nem volt eddig szerencsém Petrik Andreához.

És az a helyzet, hogy a Kincsem nézése közben az ember még heteróként is fülig belezúg ebbe a nőbe. Olyan briliáns színésznő, mint Liz Taylor legnagyobb gyűrűjében az ékkő. (Az fix, hogy most az összes előadását megnézem majd.)

A film jó, sőt, több mint jó. Szórakoztatott, izgultam közben, hogy tényleg Kincsem legyen a befutó azon a sok futamon (amelyek szerintem legalább annyira látványosra sikerültek, mint, mondjuk, a Gladiátorban), még annak ellenére is, hogy előtte kigugliztam, hogy soha nem volt ennek a versenylónak vesztes csatája. A látvány király, a jelmezek nem hazudtolják meg a kort, egy kicsit már-már sterilre is sikerült a sok és pontos kellékkel együtt. Herendi Gábor rendező és csapata tisztességes munkát végzett, az a sok pénz, amit erre a filmre ráköltött az állam (három millárd forint), láthatólag a vásznon kötött ki. Én pedig végig szurkoltam azért, hogy végül a jó győzedelmeskedjen – éppen úgy, mint a Benjamin Buttont nézve, hogy Brad Pitt legyen megint fiatal, meg maradjon is úgy –, és kívántam, hogy a rossz elnyerje méltó büntetését.

Csak az utolsó öt perc ne lett volna (vigyázat, spoiler!)

Mondjuk, a végén, amikor az égő istállóba beszorult Blaskovich kijön a tűzből, megijedtem egy cseppet, nehogy róla is kiderüljön, ő az elpusztíthatatlan Terminátor, akit tűzálló, golyóálló, karcmentes réteggel vontak be, és ráadásul acélból van. Merthogy miként másként képes ledobni magáról a tetemes mennyezeti gerendát? És vajon honnan szerez egy teljesen ép pokrócot az égő épületben? Na, ez nem derült ki, és ettől olyan érzésem volt – de csak egy hangyányit –, mintha csettintgetnének az orrom előtt, hogy eltereljék a lényegről a figyelmem, csakhogy ez nem jön össze. Nem baj, addigra engem már megvett Ervin a film kilóra, és az utolsó öt perc elnagyoltsága sem tudta kedvemet szegni.

A mozi végén, két zöld veltelini között pedig kokettáltam Wossala Rozina cimborámmal, aki azt mondta:

„A legendákat életben kell tartani, mert a mesék reményt és erőt adnak az embereknek.”

És mi másra is volna az embernek szüksége március 15-én? Meg úgy egyáltalán, bármikor.

Szentesi Éva

 

 Képek: Fórum Hungary