–

Kicsik, olyan négy- és ötévesek voltunk a bátyámmal, és falun legelésztünk sokat a nagyszüleimnél. Mindketten édes, dolgos, földművelő emberek voltak, kerttel, állatokkal, teli szeretettel, de azért ne egy ma idillinek számító képet tessék elképzelni, hogy a nagyi egész nap programot szervez az unokának, és reggeltől estig lesi, hogy mi lenne jó neki. Őszintén nagyon hálás vagyok azért, hogy ők nem tették ezt velünk folyton.

Más világ volt, de azért figyeltek ránk, este meséltek régi történeteket, elaludhattam nagypapám hasán, hallgatva a szívverését – meg a gyomra működését –, és a végtelen szeretetük felől semmi kétségünk nem volt. Mi meg tudtunk nekik segíteni a kertben, meg az állatokkal, mert az is jó buli volt. Egy ideig persze. Aztán, amikor a krumplibogarakat egyesével szedegettük le a veteményesről, akkor csak eluntuk, és elindultunk… mondjuk, toronyiránt.

Azaz sötétedésig bármikor, bárhova. Így tudtunk csapázni a környéken, bandázni, mezőn rohangálni, kis szekeret húzni az utcabéli gyerekekkel, fára mászni, meg egy csomó rettenetes rosszaságot csinálni. Komiszak voltunk, meg jók, reggel tiszták, estére baromi koszosak, éltünk szabadon… bizonyos keretek közt. Nem kellett félni, hogy elüt az autó, hiszen évente kétszer fordult ilyesmi be az utcába, nem kellett félni, hogy bántanak vagy elrabolnak, eszünkbe sem jutott ilyen. Maximum csak játékból. Sokat játszottuk, hogy a kukoricásban jár valaki és megtámad minket, vagy vaddisznó üldözőbe vesz, meg faágakkal lövöldöztünk egymásra, ha nem értünk el idejében a bunkerbe. Megjegyzem, leginkább ez a bunkernek nevezett szeméthalom okozta a legtöbb sérülésünket, de nagymamám már úgy tudott sebet tisztítani, kötözni, hogy a legtöbb kórházban tart karokkal várták volna.

A lényeg, hogy haverkodtunk mi bárkivel az utcából, a környékről rendesen. Ott volt a háromháznyira lakó Anti haverunk például, aki ötven százalékban volt csak albínó, viszont száz százalékban égetnivalóan rossz. A gyermekjogvédelem nem állt náluk nagyon magas szinten, így amikor Anti kikészítette az anyját, akkor ő egy nadrágszíjat ragadva üldözni kezdte Antit (meg minket is, akik átjártunk „mozizni”, mert amit a kis haverunk művelt, azt még elképzelni sem tudtunk volna, pedig nagyon jók mi sem voltunk).

Szóval üldözte Antit meg minket, és rendszeresen a kertjükben álló diófa tetejére menekültünk. Akkor kezdődött az üvöltés a fa alól, miszerint: „Anti gyere le azonnal, a … anyádat!” Na mármost Anti ezen nevetett a legjobban, és kedvesen kérlelte a lent álló asszonyt, hogy ne szidalmazza magát, aki ettől egyre dühösebben és hangosabban ordított. Nem kellett mobiltelefon akkoriban ebben a szorult helyzetben sem, mert gyakorlott nagypapám olyan negyedóra ordibálás után megjelent a kapuban, és kedvesen mosolyogva kimentett minket a kertből, hogy tovább játszhassunk, amerre akartunk.

Az egyik ilyen ordibálás után a sarki házból kijött egy fiatalember, és megkérdezte tőlünk, hogy minek bosszantjuk azt a szegény asszonyt, ahelyett hogy olvasnánk. Merthogy olvasni nagyon jó, és messzebb repít minket még a diófa tetejénél is.

De hát mi még akkor nem tudtunk olvasni, én legalábbis biztosan nem, így kihozott a házukból egy könyvet, és ott a kertjükben elkezdett nekünk felolvasni belőle: „Kezdetben csak Khaosz, a tátongó üresség létezett…”

Na, akkor és ott valami megmozdult bennem. Addig is szerettem a nagymamámékhoz járni, szerettem a meséket hallgatni, de ott és akkor valami csoda történt velem, és úgy érzem, a bátyámmal is. Attól a pillanattól kezdve első helyre sorolódott a mese. Mindig ott volt a levegőben a görög mitológia, a kertben ücsörgés és Péter kedves, bársonyos hangjának ígérete. Minden hétvégén felolvasott egy részt egy kerti hokedlin ülve, mi meg a lábánál kuporogtunk, és feszülten figyeltük az istenek születését, harcait, szerelmeket, szörnyeket és szépségeket, az egész képzelt csodavilágot. Aztán lassan átváltottunk a mesékre, gyerekregényekre. Péter kifogyhatatlan meseforrásnak tűnt egy gyerek szemével. Végtelenül nyugodt, kedves ember volt. Anyukája pedig mindig mosolygott, kacagott, viccelődött velünk, és idővel annyira megszokott, talán meg is szeretett minket, hogy a szombati látogatásainkra már készült a kedvenc sütijeinkkel.

Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már-már Antiról és a bandázásokról is leszoktunk. Ám egy szombaton hiába csöngettünk a megszokott időben. A kapu zárva volt, sem Péter, sem az anyukája nem jött kinyitni. Aztán a következő héten sem történt semmi, csak mintha a függöny lebbent volna meg odabent az ablakon.

Álltunk ott megfosztva a meséktől, a nagyfiú barátunktól, a kedves pótmamától, és azt találgattuk, hogy vajon mi történhetett.

Rosszak voltunk, valami rosszat mondtunk vajon, mivel haragítottuk magunkra őket? Még otthon is hosszan, heteken keresztül tanakodtunk ezen a bátyámmal, aztán eldöntöttük, hogy még egyszer odamegyünk. Akkor végre kijött Péter anyukája, de a kaput nem nyitotta ki nekünk. Piros volt a szeme, valahogy vékonyabbnak tűnt, kicsit remegett a szája miközben beszélt velünk, és ami a legfeltűnőbb volt, egyszer sem mosolyodott el az a mindig vidám néni. Nagyon röviden csak annyit mondott nekünk, hogy Péter elköltözött messzire és nem tudja, hogy egyáltalán mikor fog tudni hazajönni, úgyhogy sajnos vége van a mesék időszakának.

Szomorúak voltunk, de hát milyenek a gyerekek? Lassan megtanultunk magunk olvasni, és folytatódott a bandázás, Anti meg immár a Minótaurosz költözött be a kukoricásba ijesztgetni minket. Pétert meg – úgy tűnt – szépen lassan elfelejtettem.

Pár hete történt, anyukámnál egy családi ebéd után keresgélni kezdtem egy képet a nagymamám papírjai, könyvei között. A kép nem lett meg, viszont egy rojtos szélű könyvből egyszer csak kicsúszott egy megsárgult újságkivágás, a Hajdú-bihari Napló 1979-es számából. Rögtön a Napló felirat alatt, a vezércikk tetején négy férfi képe látható. Negyven év elteltével is rögtön felismertem a mi Péterünket az első képen.

Alatta pedig a cím: „Halálos kimenetelű szóváltás”. Majdnem szétmorzsolódott a lap az ujjaim között, ahogy egyre jobban szorítva végigolvastam a cikket: „Az alkohol hatására elszabaduló kedélyek ismét emberáldozatot követeltek megyénkben. A szomorú történet Józsán, a Rózsás csárdában kezdődött. […] Négy jó barát, B. Péter 21, N. János 21, N. Gyula 21 és V. János 28 éves józsi lakosok ott öntöttek fel a garatra és kerültek szóváltásba M. Gyulával és M. Istvánnal. […] A négy jómadár a földeken várta meg az áldozatot és társát. […] újabb ütésekkel kényszerítették a földre, majd rugdosni kezdték a két ember fejét. […] M. Gyula 44 éves segédmunkás belehalt sérüléseibe […] gégetörés […] B. Péter […] ellen emberölés bűntettének alapos gyanúja miatt…”

Hádész birodalma tényleg óriási!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images