Egy szar nap jó pillanata – hopp! Repül az Instára…

Rossz napom volt, de egész jó estém, ülök a Duna-parton a naplementében, megy ki belőlem az ideg, a bőröm nyáron szépen lebarnult, gyöngyözik az aperolos pohár a kezemben, és ha ügyesen tartom magam, akkor nem látszik, hogy hetek óta hanyagolom a jógát.

Csináltattam magamról vagy tíz képet a gyerekkel, de mivel gyűlöli az egészet, szelfiztem még egy sort. Lett is néhány jó kép, rápakoltam pár filtert, és most végre kinyomom az Intagramra, megmutatom a boldogságomat a világnak!!!

Holnap reggel persze megint a lefolyt sminkkel, nyűgösen kelek, ordítozom a munkásokkal, és elszarom még a gyerek reggeli tükörtojását is, de mindegy, most ezt jól kiteszem, higgyék csak, hogy…

Vajon mit is? Meg kik is higgyék?

Ők, a valakik, a világ, akik kint vannak, messze a valóságomtól, és lassan messze a sajátjuktól is. Higgyék csak, hogy egy csillámpóni vagyok, hogy soha nem fáj semmi, hogy az élet kizárólag szép dolgokból áll. Hátha lassan én is elhiszem, hogy ez a való.

Hátha lassan elhiszem, hogy vagyok olyan szép és jó (vagy még jobb), mint ők. Azok. Valakik. Valakik, akik valójában nem is számítanak.

A probléma nem az, ha megtartjuk magunknak, a szűk környezetünknek, a családnak és a barátoknak a rosszabb pillanatainkat, sőt, ez a normális hozzáállás. A baj akkor kezdődik, ha idegeneknek, körön kívülieknek vetíteni kezdünk, és ezáltal magunkkal is igyekszünk elhitetni, hogy a világ csak szép, boldog, pozitív és bársonyosra filterezett dolgokból, arcokból és élethelyzetekből áll.

Az Instagram az összes közösségi oldal közül pedig ennek a legjobban műtrágyázott táptalaja.

@twinsetofficial #twinsetgoestovenezia

Örvénybe kerülünk, amikor görgetjük sorra a képeket

Ömlik az arcunkba minden, ami szép, ami tökéletes, ami megmondja, hogy mi a divat, milyennek kéne lennünk, hová kéne elutaznunk, és közben észre sem vesszük, amikor elindul a folyamat bennünk, hogy megmutassuk, nálunk is minden szuper, tessék irigykedni, mi is vagyunk olyan jók.

Ez az ön- és másokat is gerjesztő folyamat pedig láthatóan magától nem fog megtorpanni, éppen ezért érdemes időben felismerni, ha csapdába estünk: ha már elhisszük magunknak is, amit kifelé mutatunk.

Mit mond a pszichológus?

Rácmolnár Lili pszichológus szerint mivel pozitív, produktum központú világban élünk, csak az számít, hogy mit tudunk felmutatni, de nem a belső és valódi értékre koncentrálva, és ennek az Instagram a legjobban, legokosabban belőtt csatornája pillanatnyilag. Általa könnyen ördögi körbe kerülhetünk, mert idővel nem tudjuk elviselni a rosszat, nem tudunk koncentrálni a veszteségeinkre, mindenben csak a jót kutatjuk. Ez egy bizonyos határig akár egészséges is lehetne, de valójában „csupán” a valós élet hiányzik belőle.

Ha már beszippantott minket ez a vetítés, akkor a menekülés nem könnyű, mert inkább próbálunk folyton boldognak látszani, mint boldognak lenni – akár csak kiemelt pillanatokra is.

A többi pedig lassan olyan belső ürességérzetet hoz, amit egyre sűrűbb, megjátszott tökéletes pillanattal akar az ember ellensúlyozni, és akkor lassan elkezdi nem a saját, valós életét élni.

Elkezdődik a heves önigazolás folyamata

A pszichológus szerint az önigazolástól azt (is) várjuk, hogy mások visszajelzései által magunkat is jobbnak, szebbnek, boldogabbnak lássuk. Ömlenek a szívecskék, már-már elhisszük, hogy igaz, amit állítunk magunkról, majd elmúlik a visszaigazolások drogja és újra a valós önmagunkkal maradunk kettesben.

Meghasad valami, mert hiába tudjuk, hogy reggel ki néz vissza ránk a tükörből, már nem örülünk a saját, igazi arcunknak, alakunknak, környezetünknek, és elkezdjük várni a pillanatot, amikor tovább tudunk hazudni magunknak és a világnak.

Amazing @kamola_m 💟 #Instascene #foodblogger #tweatgram #Beauty #Blogger #instagramer #Ootd#glamour #Photooftheday#Inspiration #Motivation #Travel #Instagood#travelblogger #Fashionista

Rácmolnár Lili úgy gondolja, ez a hasadás ott válik igazán élessé és veszélyessé, amikor elkezdjük a rosszat úgy kezelni, mintha az nem lenne a mindennapok része, és fokról fokra egyre nehezebben fogadjuk el, ha csúnyák, összetörtek, fáradtak, idegbetegek, stb. vagyunk. Ha folyamatosan azt akarjuk láttatni, hogy a rossz, a negatív nem létezik az életünkben, akkor a végén úgy járunk, mint a kicsi gyerekek, akik bújócskázás közben azt képzelik, hogy ha ők nem látnak minket a pokróc alól, akkor mi sem látjuk őket, ergo valóban eltűntek.

Azzal, hogy fokozatosan le akarjuk hasítani magunkról a rosszat, a negatív érzéseket és gondolatokat, egyszerűen az élet komplexitását dobjuk el magunktól.

Gondolhatnánk, hogy annak az embernek van a legtöbb önbizalma, aki a legtöbbet posztol magáról…

…a tökéletes külsejéről, az ideális világáról, a tökéletes tárgyakról, amik körülveszik, ám a pszichológus tapasztalatai szerint (és valójában önmagam ismeretében is) pont az ellenkezője igaz.

Amikor padlón voltam, akkor posztoltam a legvidámabb, általam legszebbnek vélt énemet. Simán hazudtam, és kétségbeesve kerestem az álmegerősítéseket, annak ellenére, hogy ennek majdnem mindig a tudatában is voltam.

Idézetek az Instán

Az Insta-jelenség rengeteg aspektusból vizsgálható, de ha már az önigazolásnál tartunk, akkor érdemes kitérni az ilyen-olyan, jó és rossz önmegerősítő idézetekre, bölcsességekre, amelyekből viszont a legtöbbször ordít, hogy „bajban vagyok, de fasza vagyok, megoldom”. Sajnos ez is csapda, mert az esetleges veszteség, vagy csalódás igazi, belső feldolgozása nélkül nem lehet kihúzni magunkat a gödörből. Ez a feldolgozás pedig nem egy poszt, hanem egy komoly és hosszú folyamat, ami leginkább belül zajlik, vagy legalábbis belső körben.

Ha igazi barátok látnak ilyesmit, akkor véleményem szerint a szívecske mellé jól jönne egy telefonhívás és egy valódi beszélgetés is.

Megoldás: a szakítás az Instával?

A teljes szakítás még a pszichológus szemében sem egyértelműen cél, mert az Instagram és a közösségi média használata a hétköznapi élet részévé vált rengeteg ember számára, így a jó irány a természetes egyensúly keresése lehetne. A szakítás megvonással jár, ebben az esetben hasznosabb, ha a dolgok mélyére nézünk, és lassan elfogadjuk, hogy igenis létezik fiatalság, öregség, szépség és hibák (sőt mi több, „hibás” szépség), lent és fent, és nem próbáljuk a huszonéves modellek, sztárok életét élni, akik amúgy szintén csak kiemelt pillanatokat osztanak meg az életükből.

Nem mellékesen, nekik ez a szakmájuk, ez a dolguk: nem lehet egyszerre orvosnak, tanárnak, bolti eladónak, fiatalnak, ügyvédnek, sztárnak és modellnek lenni egyszerre.

Bizonyos kor után pedig kifejezetten érdemes egy másfajta, belső dolgokra koncentráló értékrendet kialakítani, abban hinni, és igenis szembenézni a rosszal, a ráncokkal, az elkerülhetetlennel.

Mindezt a lehető legnagyobb harmóniában önmagunkkal, mert abból csak egy igazi van.

Marossy Kriszta

Ha érdekel a téma, olvasd el Marossy Kriszta korábbi írását is: Van élet a Facebookon túl is – Búcsú a virtuális vetítéstől