–

Délután 4, hétfő. Anett a szomszéd ágyon alszik a munkája fölött. Lentről klasszikusok szólnak popritmusban, állati hangos, lehet, hogy be kellene hajtani az erkélyajtót. De olyan jólesik a szobát körbefújó szellő... Legalább a függönyt elhúzom, fölállok az ágyról. Kinézek az ablakon. Látom, ahogy Éva lent a medencében lubickol, piros egyrészesben. Tiszta Pamela. Borcsa a partról figyeli, laptoppal az ölében, és röhög. Pezsgőspohár van a kezében. A színpadon három nő zumbázik. Kettőt ismerek közülük. Zsuzsát és Lillát. Zsuzsa teljes erőbedobással, arcán elszántság, szettjén a szivárvány minden létező színe. Lilla napszemüvegben, mint egy kívülálló, aki épp az utcáról tévedt be. Sanyi veszi őket a kamerájával egy széken ülve, látom, ahogy rázkódik a válla a nevetéstől. Nem telik el két perc, és pingel a telefonom, Sanyi feltöltött a zumbázásról 15 másodpercet a nyaralós Facebook-csoportunkba. Hangosan felnevetek. Közben Gabi valahol a hotel 335 szobájának valamelyikében a szövegeinkkel bíbelődik (mert azért – a látszat ellenére – dolgozunk is, írunk és szerkesztünk, meg ötletelünk – de még mennyit ötletelünk, szinte szárnyalunk az iroda falain kívül, annyi öltetünk van!). Szóval: Gabinak napallergiája és víziszonya van – mégis annyira készült erre a törökországi nyaralásra, mintha nem lenne holnap. Jó, hát lehet, hogy ehhez annak is köze van, hogy egy teljes hétre maga mögött hagyhatja a három (egyébként imádott) gyerekét, a (szintén imádott) kutyáját, és az egyedülálló anyák életét. Végül úgy döntök, marad elhúzva a függöny, és nyitva az ablak, ha Anett felébred, hát felébred, fontosabb most, hogy ömöljön be a szobába a koranyár.

Amikor nagyjából fél évvel ezelőtt, egy novemberi délutánon a Neckermann Magyarország képviselői meglátogattak a WMN apró lakásirodájában, hogy tolmácsolják a felkérést: szeretnék, ha én lennék az utazási iroda prémium SENTIDO márkájának magyarországi nagykövete, kint süvöltött a novemberi szél, és csontig hatolt a bőrön át a hideg eső. Azt nagyon gyorsan megbeszéltük, hogy a felkérés szuperjó, hát ki ne szeretne eleget tenni egy meghívásnak, és elmenni nyaralni vendégként oda, ahová egyébként nem biztos, hogy szakítana rá magának rá időt, pénzt, energiát a napi malomból? Abban is nagy volt az egyetértés köztünk, hogy a WMN csapatában ott van minden lehetséges típusú utazó, akikkel egy utazási iroda valaha találkozhat. A csöndes szemlélő, a lelkes útikönyvfaló, a mindennel kapcsolatban szkeptikus, a hedonista, a nehezen lazító agyonstresszelt, az egésznapalvó, az allergiás, az örökké fotózóposztoló... szóval tényleg, mi magunk vagyunk a széles spektrum. De azt valahogy olyan nehezen képzeltem el akkor, november közepén, hogy egyszer majd itt fogok állni egy szuperkényelmes tengerparti szálloda ablakában a török riviérán, és látom a csapatot akcióban, miközben az arcomat fújja a meleg szél.

Szoktátok azt írni nekünk, hogy a WMN a világ legjobb munkahelye, meg azt is, hogy menjünk a fenébe azért, amit mi munka címén előadunk: kajálás, jókedv, hedonizmus és együttlét terén...

És, higgyétek el, én most itt – az ablakban állva – megértelek titeket. Mi tényleg haladéktalanul menjünk a fenébe! De nem kérek elnézést érte.

Tudjátok, miért? Mert ezek a nők itt velem (meg természetesen a Sanyi) állati sokat dolgoznak egész évben azért, hogy nektek legyen mit olvasni, nézni, legyen jó kontent, vagy olyan, amin vitatkozni, gondolkodni, röhögni lehet, meg persze sírni, olyan igazán jó, szaggatós, felszabadító sírással, amikor senki sem látja. Vagy mindenki látja, de leszarod. Ezek az emberek itt velem a második családom, millió munkaórát töltök velük, együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt esünk szerelembe, együtt válunk, együtt terelgetjük a gyerekeinket, együtt vagyunk anyák és nemanyák, együtt... lélegzünk. És elmondhatatlanul jó érzés, hogy most tudok nekik adni egy élményt, amit soha nem fogunk elfelejteni.

Lesz majd (van már) persze belőle sok poszt, meg beszámoló, kultúrcikk és vicces nyaralós teszt, Elviszlek magammal különkiadás(ok), meg minden, amivel megkíséreljük visszaadni a hely csodáját.

Na, jó, abbahagyom, mielőtt végleg a hatásom alá kerülök, különben is, Kormos fölébredt, és épp azon röhög, hogy képes vagyok a saját cikkemen szipogni... Mondom, nem kérek elnézést. Inkább idehúzok az ablakhoz egy széket, fölteszem a lábam a párkányra, az ölembe rakom a laptopot... és írok.

D. Tóth Kriszta

A képek a szerző tulajdonában vannak