Amikor kicsi lány voltam, a nagyapám nagyon beteg lett. Majdnem három éven keresztül küzdött a rákkal, aztán feladta a harcot. Tizenegy voltam, amikor diagnosztizálták, minden délután utaztam én is anyával az 50 kilométerrel arrébb lévő Debrecenbe, ahol sugarazták nagyapám lábát. Akkor én kiszámoltam – mivel csak most szembesültem vele: ez az élet kurvára véges –, hogy mennyire fiatalon kell ahhoz férjhez mennem és gyereket szülnöm, ha azt szeretném, hogy nagyapa is ott legyen az esküvőmön, és legalább az első lurkómat megismerhesse (mert nyilván szülni akartam többet is, ahogy anya). De hiába számolgattam, és hiába szorítottam magam szűk dátumok közé, nagyapa meghalt, amikor 14 lettem, és én ettől rohadtul kiborultam.

Aztán anyámék elváltak, én bekerültem középsuliba, és az egyik osztálytársammal, Krisztivel irtó sokszor kiszökdöstünk a koliból, hogy bulizzunk meg fiúzzunk. Nem nagyon volt felettünk kontroll, és amikor lebuktunk, kivágtak minket. Mehettünk albérletbe, ahol meg aztán az a kevés kontroll is zéróra csökkent. Kriszti ezekben az időkben jött össze egy sráccal, akitől gyorsan terhes is lett, és otthagyta a sulit, megszülte a gyereket, azóta pedig van már neki plusz kettő is. Mindenki ki volt akadva, hogy „úristen, de fiatal, és ez mennyire durva” – én meg csodáltam Krisztit, hogy nem fél megszülni a babát, mert én bizony rohadtul féltem volna ettől az egésztől.

Majd amikor huszonkét évesen felköltöztem Pestre, életemben először, úgy istenigazából szerelmes lettem egy fiúba... és azt éreztem, hogy nagyon szeretnék a felesége lenni, meg gyereket szülni neki. Semmi mást nem akartam ennél jobban. Persze marhára nem tudtam, hogy ki vagyok, meg mit akarok, én csak ennek a férfinek a felesége akartam lenni. Valahogy úgy képzeltem el az egészet, hogy irtó helyes asszonyka leszek, aki szép ruhákban jár, kávézik egy budai teraszon, jógázik, és gyerekeket nevel nagy tisztességben és „patyolatban”.

Van olyan ember, akinek ennyire könnyen és egy csettintésre sikerülnek a vágyai, de velem nem így lett.

Én a púderrózsás babaház helyett kemoterápiás kezelést kaptam

– egy három évig tartó kőkemény tortúrát, fél évig tartó intenzív, fizikai fájdalmat, meghasonulást és önmegismerést, és ma azt mondom, hogy köszönöm, Istenem, amiért ez történt velem, és ma az az ember lehetek, aki vagyok. Ennek a szívfacsaró történetnek a kőkemény tényeit viszont nekem is tudomásul kell vennem. Nem is tudomásul venni, hanem örülni annak, ami ezzel együtt jár, és a jó oldalát nézni, mert amúgy lehet, hogy belebolondulnék... vagy felkötném magam, vagy mit tudom én, mi lenne.

Nincs méhem. A tumor bármikor visszajöhet, soha többé nem gondolhatom azt, hogy nem. Ezekkel a durva kezelésekkel nem lehet tudni, meddig élhetek. Viszont most élek.

Nagyon is eleven vagyok, szinte majdnem topon vagyok fizikailag, sportolok, szórakozom, élvezem a függetlenségemet, keresem a szerelmet, mert a szerelem az tökre fontos, és szabad vagyok, annyira szabad, mint amilyen még sosem voltam ezelőtt. És soha többé nem akarok magam köré gátakat, nem akarom, hogy előforduljon olyan, hogy nem csinálhatom azt, amihez éppen kedvem van. Lehet, hogy negyvenévesen meghalok. Mondjuk, az is lehet, hogy hatvan leszek, amikor konyec filma, de addig még rohadt sok dolgom van. Például iszonyú jó könyveket akarok írni, meg akarom élni, hogy ez a szemét kormány eltakarodjon, szerelmes akarok lenni, és jókat akarok szexelni a szerelmemmel, és el akarok utazni ezer helyre, és ott is írni akarok, és meg akarom mutatni a szerelmemnek az én világomat, azt, hogy milyen vagyok igazából.

És beszélni akarok fontos dolgokról, és segíteni akarok a nőknek, hogy ők ne legyenek betegek úgy, mint én voltam, és azt akarom, hogy nekik megmaradjon a méhük, hogy tudjanak gyereket szülni, mert én már nem tudok. És ha csak egyetlen nő is miattam menekül meg a méhnyakráktól, és aztán gyereket szül, akkor már nem is igaz az az állítás, hogy nem vagyok anya, mert legalább egy gyereknek valamennyire én is az anyja vagyok, és ez tök jó.

Amikor valaki azt mondja, hogy az anyaság a világon a legcsodálatosabb érzés, akkor elfelejti hozzátenni, hogy az ő világában a legcsodálatosabb ez a dolog.

Márpedig ez fontos.

Mert például az én világomban a legcsodálatosabb az, hogy korlátlan vagyok, szabad vagyok, bárhová mehetek, és ebben benne van az is, hogy egyszer majd annyira szeretnék egy babát, hogy képes leszek bevállalni azt a nagyon bonyolult műtétet is, amikor belém ültetnek egy méhet, hogy szülni tudjak. Vagy örökbe fogadok. Vagy összejövök egy olyan férfival, akinek már van gyereke, és azokat nevelem (lásd: Brad Pitt). De – és itt jönnek ezek az untig ismételt frázisok – ez az én szabad döntésem, ez az én boldogságom, ez az én gondolatom, és legfőképpen az én testem, az én elmém, az én életem.

Amikor egy ismeretlen ember megkérdezi, hogy szültem-e a betegség előtt, és én teljes lelki nyugalommal rávágom, hogy nem, és amikor erre látom az arcán, hogy kurvára sajnál, akkor legszívesebben otthagynám a picsába egy szó nélkül, mert ez rohadtul nem tragédia, ami velem történt. Hanem egy oltári nagy csoda, mert nincsen a világon csodálatosabb dolog annál, mint amikor az ember azt csinálhatja, amit akar.

Mármint... az én életemben.

Szentesi Éva