Egy univerzálisan kellemes világ

Annak idején, amikor egy bő évtizeden keresztül angolt tanítottam, gyakran mondtam lustább kedvű diákjaimnak, hogy ha nem akarnak szavakat tanulni, akkor melléknévből elég csupán egyet elsajátítaniuk, és ez a nice. Ezt ugyanis mindenre el lehet sütni, ami kellemes, szép, ragyogó, fejedelmi, elképesztő vagy épp szenzációs. (Ha pedig egy kellemetlen dologba botlanak, és nem akarják cizellálni, csak mondják, hogy not nice.)

Az angolok ugyanis nem kifejezetten hívei a szélsőséges érzelmek szóbeli kifejezésének, elég nehéz a híres „brit fapofát" kihozni a sodrából.

Ennek, és a nice szó univerzális használatának illusztrálására két történetet tudnék elmesélni. Egyszer egy aprócska kisváros (te jó ég, már most ásítanom kell) végtelenül unalmas cégének könyvelőjét faggattam, milyennek találja a munkáját. Well, it’s nice – hangzott a válasz, nem nagy meglepetésemre. Hiszen mi más is lenne a főkönyvek és bérelszámolások irkálása, mint kellemes? Egy másik alkalommal, egy brit fiatalemberrel bonyolódtam intim viszonyba, akinek ráadásul ez volt életében az első... (Tudom-tudom, a liliomtipró mindenemet.) Dolgunk végeztével – amibe igyekeztem beleadni apait, anyait, egész női művészetemet – megkérdeztem: na, hogy tetszik neki a szex? Mire a válasz: Well, it’s nice.

Egyszóval legyen az főkönyv vagy kufirc, mindkettő egyaránt kellemes, ha angolszász szemmel nézzük. Nincs az a helyzet, amiben kivetkőznének magukból (verbálisan), a legextrémebb körülmények között is megőrzik hidegvérüket és eleganciájukat – természetesen itt nem a focihuligánokról, hanem az igazi angol gentlemanekről beszélek. Ezt pedig mi sem bizonyíthatná jobban, mint a legkedvencebb történetem ebből a műfajból:

Egy úr a pokolban is úr

1871. november 10-ét írunk, szinte mint ma, csupán 145 évvel ezelőtt. A brit felfedező, dr. Livingstone hét évvel ezelőtt indult legutolsó expedíciójára Afrikába, melynek célja az volt, hogy felkutassa a Nílus forrásvidékét. Az elmúlt időben azonban aggasztóan kevés hír érkezett a doktorról. Egyesek úgy gondolták, talán fogságba esett, mások azt feltételezték, eltévedt, esetleg már meg is halt.

„Hol van Livingstone?” állt az újságok szenzációhajhász címlapjain. Miután már a fél világ az Afrika-kutató miatt nyugtalankodott, a New York Herald főszerkesztője úgy döntött, odaküldi fiatal és kalandvágyó tudósítóját, Henry Morton Stanley-t azzal a feladattal, hogy találja meg a rég elveszett tudóst. Nyolc hónapon keresztül vezette ezt az expedíciót Stanley. Magas hegyen, sziklás völgyön átkelve, folyókon átgázolva, sűrű erdőkön vágott át kétszáz embere élén a Herald újságírója. Számtalan nehézséggel megküzdött, szúnyogok csipkedték össze fájdalmasan, a lábát feltörte a bakancsa, a bőrét kicserzette a forró afrikai nap. A sok-sok mérföld során, amit megtettek Livingstone után kutatva, a csapatát betegségek tizedelték, és kishíján Stanley is életét vesztette maláriában. Talán már épp kezdte volna feladni a reményt, amikor végre elérkezett a Tanganyika-tó partján lévő Ujiji faluba. Hallották ugyanis, hogy él itt egy ősz szakállú, fehérbőrű ember. Lehet, hogy a nyolc hónapnyi kutatás végre eredménnyel járhat?! Nézd, csak úgy izzik körülöttük a levegő!

És akkor Stanley megpillantotta Livingstone-t. Rögtön tudta, hogy csak ő lehet, hisz más fehér nem nagyon merészkedett volna el ilyen mélyre a kontinens belsejébe.

– A szívem sebesen ver, de nem engedhetem meg, hogy az arcom elárulja az érzelmeimet. Nem adhatom alább a fehér ember méltóságát még ilyen extrém körülmények között sem – számol be később Stanley az esetről a Herald hasábjain. – Úgyhogy azt tettem, amit a legillendőbbnek tartottam. Miközben lassan közelítettem felé, észrevettem, milyen sápadt, és fáradt. Szívem szerint odarohantam volna hozzá, de a tömeg előtt nem volt hozzá bátorságom. Megöleltem volna... de mivel ő egy igazi angol úr, ki tudja, hogy reagált volna? Határozottan odaléptem, levettem a kalapomat és így szóltam: dr. Livingstone, ha jól sejtem.

– Igen – mosolygott erre Livingstone udvariasan biccentve, majd annyit még hozzátett (nyilván a hatalmas megkönnyebbüléstől rogyadozó lábakkal, hogy hosszú évek után végre valaki rátalált): – Hálás vagyok, hogy láthatom önt.

Úr.Is.Ten! Micsoda érzelmek, micsoda túlcsorduló érzelmek!!! A hideg borzongat, bizsereg az egész testem, reszket kezem lábam, ha csak belegondolok!

Sajnos azonban e forró találkozás sem térítette el eredeti szándékától a doktort. Nem tért vissza Európába, hanem folytatta kutatómunkáját egészen 1873-ig, amikor végül életét vesztette.

És vajon Stanley hogyan értékelte az ő felemás sikerrel járó afrikai útját? Szerintem otthon, ha megkérdezték, milyen volt Afrika, csak annyit felelt: Well, it was nice.

Forrás: ITT, ITT 

Képek: ITT, ITT