Mondjuk, ez pont az az étel, amin össze lehet veszni. Mármint nemcsak azért, mert nem lehet eleget csinálni belőle, hanem mert anyámék nem tudnak megegyezni soha az elkészítés módján. Anyám kedves párja szerint a csirkepaprikást igenis apró kockára vágott paprikával, és paradicsommal kell főzni, anya szerint pedig mindezek nélkül. Mert ő nem bírja, ha úgymond lecsós.

Nekem pedig jobban ízlik, úgy, ahogyan a kvázi mostohaapám (bár sosem hívom így) készíti. Szaftosabb is, finomabb is. Na persze az enyémnek nem lesz olyan íze, de ahány ház, annyiféle csirkepaprikás, mert ezt az ételt senki sem tudja ugyanúgy elkészíteni. Még az én csirkepaprikásaim is gyakran másképpen sikerülnek. Anyám mindig mondja, amikor csillogó szemekkel leülünk az aranyvörösben úszó, szaftos tál fölé: Hogy tudjátok azt a lecsós nyavalyát megenni? Persze a végén ő szed a legtöbbször.

Én meg egy személyre főzök, ugye. Mondjuk, ebben az esetben ez se fedi teljesen a valóságot, mert rendszerint annyira jól sikerül, hogy legalább kétszer kell utána megpakolni a tányért. Ráadásul a húgom csak akkor látogat meg, ha éppen ezt főztem.

Zsuzsi barátnőm szerint, onnan tudni, hogy szerelmes vagyok a kiszemeltbe, ha elkészítem neki a legendás csirkepaprikásomat. És ha már elkészítettem a nagy Ő-nek, akkor onnantól fogva nincs menekvés, Ő is menthetetlenül belém szeret. Legalábbis a legenda szerint. Egyszer ültünk egy étteremben, épp az akkori barátomat mutattam be Zsuzsiéknak, mikor a kedves barátném váratlanul nekiszegezte a kérdést: Főzött már neked csirkepaprikást? Nem? Akkor még nem vagy szerelmes! Nem mondom, jó rég főztem magamon kívül bárkinek is…

Szóval, az első és legfontosabb szabály, hogy csirke felső combot veszünk, lehetőleg a piacon, vagy - akinek lehetősége van - háztól, mert a bevásárlóközpontos húsnak híg a leve, szokták mondani az öregek. Csirkemellből vétek ilyen ételt csinálni, mert csak lemorzsolódik róla a száraz hús, mire szépen összeáll a szaftja.

Apróra vágom a zöldségeket, egészen akkorára szelem a paradicsomot meg a paprikát, mint a vöröshagymát. Nem kell sajnálni, de ne is ússzanak benne versenyt a combok. Odarakom a zöldségeket a lábosba, hagyom kicsit, hadd induljanak egymás felé az ízek, szontyolodjon el némiképp a hő hatására. Közben a szép húst felrakom mindenféle zsiradék nélkül egy külön serpenyőbe sülni, de csak épp a külsejét kell odakapatni. Így jobban benne marad az íz, és sokkal finomabb lesz a végén, majd meglátjátok.

Ha már jól összeölelkezett a paradicsom meg a paprika, akkor lehet ráhinteni a borsot, a sót, meg a jó, lüktető színű pirospaprikát. Én ezt háztól veszem, vidéken, ott ahol anyámék laknak. Elmondhatatlan a különbség, de legalább jól ízlelhető.

Ezután belehelyezem a husikat és lefedem. Sose nézem az időt, az állagot figyelem, és amikor már szép aranyvörös a szaftja, meg megfelelően krémes is, akkor lekapcsolom. Eddig még nem volt olyan, hogy ne főtt volna át rendesen a hús. Szarvacska tésztát főzök hozzá, és persze, hogy rakok a tetejére tejfölt.

A szebb külalak kedvéért én most szépen különválasztva hagytam a csirkét, a tejfölt meg a tésztát, de a fotó elkészítése után jól meghempergettem a szarvacskákat a tejfölös szaftban és már faltam is a legendásan jó csirkepaprikást.

Korábbi Egyszemélyes konyha receptek ITT és ITT, ne hagyjátok ki!.