Lelkes követője vagyok a témának, így őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy számomra sok újdonságot tartogathat egy fenntarthatóságról szóló esemény, de mint általában, amikor kicsit elbízom magam, most sem úgy lett, ahogy azt előre gondoltam. A TEDx három „felvonásában” először az oktatás és a fenntarthatóság, majd a különböző szektorok kapcsolatát, környezetvédelmi szempontjait ismerhettem meg, a harmadik részben pedig olyan egyéni projekteket, személyes irányokat, amelyek a közös boldogulást szolgálják.

„A gyerekek kezében van a jövő”

Az első, oktatásról szóló rész a Budapesti Metropolitan Egyetem elnök-vezérigazgatójának, dr. Tóth Ágnesnek a gondolataival indult, aki az egyetemek felelősségéről beszélt a különböző tudományágak közös munkájának biztosításában, hiszen a fenntarthatóság problémájára a megoldást nem egyetlen terület fogja megadni. Ehhez kapcsolódtak dr. Matolcsy György szavai is, aki közgazdasági szempontból közelítette meg a fenntarthatóságot.

Dr. Tóth Ágnes

Ezután az oktatás legfontosabb szereplőinek képviseletében egy Z generációs fiatal és egy tanár tartott előadást. Trunk Tamás – válogatott alpesi síelő, tartalomgyártó, két könyv szerzője (és még nincs húszéves) – olyan szempontokat mutatott be a közönségnek, amiket a világ minden tájáról érkező fiatalok osztottak meg vele arról, az ő életükben hogyan jelenik meg a fenntarthatóság, legyen szó az építészetről, a lakóterek újragondolásáról, az egyenjogúságért való harcról, a fogyasztás vagy a műanyaghulladék csökkentéséről. Közülük sokan sokféle motivációból tesznek a fenntarthatóságért: valakinek lelkiismereti kérdés, alapvetés, mert ebben nőtt fel, van, akit a trendek motiválnak, másoknak pedig egyenesen létkérdés, hogy ne fogyasszanak túl sokat, mert anyagi okokból nem engedhetik meg maguknak.

Tamás szerint a Z generációnak már nem a tökéletesség az érték, a legnagyobb kincsünk a saját tökéletlenségünk. Éppen ezért az sem nagy baj, ha a fenntarthatóságot nem tökéletesen csináljuk, csak fokozatosan, lépésekben haladva. A tökéletlenség szépségét pedig épp a japán kincugi („arany illesztés”, a hibák elfedése helyett a repedések aranyporral való kiemelése – a szerző) művészetén keresztül segített megértenünk, amit a szünetben az érdeklődők ki is próbálhattak, új életet adva az egyébként kidobásra szánt kerámiáknak.

Ezután Antaliné Miss Lilla beszélt arról, miként kaptak helyet a digitális eszközök a tanóráiban, és hogyan igyekszik kritikus gondolkodásra és problémamegoldásra nevelni diákjait, ami elengedhetetlen a környezetvédelmi kérdések megoldásában is. Így a szórakozáson túl a diákjai megtanulták azt is, hogy a rendelkezésükre álló digitális eszközöket hogyan használhatják fel jó célokra. A legnagyobbak már EU-s fenntarthatósági célok teljesítéséhez tervezték meg saját projektötleteiket, amikkel a szegénység vagy a szennyezés csökkentését célozták meg – nemcsak elméletben, de szemétszedések és gyűjtőakciók szervezésével a gyakorlatban is. 

„A gyerekek kezében van a jövő. De az ő kezüket a pedagógusok fogják” – mondta Antaliné Miss Lilla rámutatva: éppen ezért olyan fontos, hogy a pedagógusok ki merjenek lépni a megszokott keretek közül, és bátran használják azokat a digitális eszközöket, amik amúgy is ott lapulnak minden gyerek zsebében.

Rengeteg irányból közelíthetünk

A második részben a szervezetek, szektorok irányából közelítettek a fenntarthatósághoz, először a pannonhalmi főapát, Hortobágyi T. Cirill iránymutatásával, aki előadásában a változás fontosságáról, a csúcsok és völgyek szerepéről beszélt, és az apátság életéből vett példákkal szemléltette, hogyan változik egy közösség külső vagy belső hatásra, hogyan érkezik meg a közös cél összetartó ereje, és ezek hogyan válnak szokásokká. A közös otthonunkért vállalt felelősség megéléséhez pedig azt is megmutatta, milyen szempontokat követnek az apátságban a fenntarthatósághoz vezető úton, amiket mindenki a magáévá tehet.

Ilyen „zöld böjti” iránymutatások az energiával való takarékoskodás, a tudatos vásárlás, az egészséges táplálkozás, több idő eltöltése a természetben, és az, hogy önmagunkra olyan teremtményként tekintsünk, aki csak vendég a földön. 

Bánkuty-Balogh Lilla közgazdász, geopolitikai szakértő a tudományba vetett hitről, a zöldtechnológiák visszásságairól (ti tudtátok például, mennyi káros anyag keletkezik egy napelem vagy egy szélturbina előállításakor?), és a gazdasági növekedési szemlélet problémáiról beszélt. 

Ahelyett ugyanis, hogy meglévő életritmusunkat és gazdasági berendezkedésünket – ami a folyamatos növekedést minden más elé helyezi – igyekszünk kicsit zöldebb forrásokból ellátni energiával, alapjaiban kellene újragondolnunk, hogyan működtetjük a gazdaságot, hogy az emberi, gazdasági és környezeti szempontból is fenntartható legyen.

Ehhez pedig az is elengedhetetlen, hogy olyan tereket alakítsunk ki (egyéni és társadalmi szinte egyaránt), amik ezt a szemléletet támogatják. Bartuszek Lilla környezetvédelmi szakjogász előadásából megtudhattuk: tudatos településfejlesztéssel hozzájárulhatunk mindhárom szempont teljesüléséhez. És hogy milyen jó példákat lehet hozni a tudatos épületfejlesztésre? Ha, mondjuk, az új épületek helyett a meglévők kapnak új funkciót, azzal meghosszabbítjuk az élettartamukat. Vagy ha a mélygarázsok és nyolcsávos autóutak helyett a közösségi közlekedést fejlesztjük, azzal sokat tehetünk a környezetszennyező közlekedési módok kiváltásáért. 

Persze nemcsak a gazdaságunkat és lakótereinket, de a fogyasztásunkat is érdemes górcső alá venni. Hajdú Judit kertészmérnök előadásában a mezőgazdaság szerepét, a körforgásos gazdasághoz való visszatérés fontosságát emelte ki, hiszen

a paraszti gazdaságokban mindennek megvolt a helye, nem ment pocsékba semmi, ezzel szemben napjainkban annyi élelmet dobunk ki (sokat még azelőtt, hogy a fogyasztók megvásárolnák), hogy azzal egymilliárd embert jól lehetne még lakatni.

És nem csak az étkezés területén kell figyelnünk a fogyasztásunkra. A divatipar egyike a három legszennyezőbb iparágnak, ezért egyetlen fenntarthatósági diskurzusból sem maradhat ki. Csalár Bence divatszakértő azt tanácsolta, vásárlás előtt kérdezzük meg magunktól, tényleg szükségünk van-e az adott darabra, eleget fogjuk-e hordani. Persze nem tehetjük meg rögtön, hogy minden ruhadarabunkat helyi tervezőktől, ökotudatos forrásból szerezzük be, de már az impulzusvásárlásaink visszaszorításával, a saját szekrényünk újrafelfedezésével is csökkenthetjük az ökológiai divatlábnyomunkat. Azt is fontosnak tartotta kihangsúlyozni, a szégyen felől való közelítés, a magunknak vagy másoknak való lelkifurdalás okozása helyett fontos, hogy mindenki a maga tempójában lépkedjen a fenntarthatóság útján.

A második blokkot Stumpf-Bíró Balázs jövőkutató előadása zárta, amelyben a helyzet súlyosságát mutatta be, rámutatva: milyen kevés időnk van – nem is a változtatásra, de inkább az elkerülhetetlen változásokra való felkészülésre. 

„Sajnos még kevesen látják, mekkora szükség van erre, mert a távoli jövő, a későbbi generációk problémájának gondolják. Pedig a változásért nem a déd- vagy az ükunokáink jövője miatt kell tennünk, hanem a sajátunkért.”

Egyéni jólét, vagy inkább jóllét?

Az előadás zárórészében olyan egyéni történeteket ismerhettünk meg, amiken keresztül nemcsak magát a problémát, hanem az egyéni megoldási módokat is még közelebb érezhettük magunkhoz. Hiszen a rendszerszintű megoldások is egyének tetteiből, ötleteiből állnak össze.

Kocsis Dóra szakácskönyvszerző zero waste konyháról tartott előadásában rámutatott: macera és lemondás helyett egy kis odafigyeléssel már rengeteg hulladéktól megóvhatjuk a környezetünket – és nem mellesleg a saját pénztárcánkat is. Az idényzöldségeken és az otthoni befőzésen át a piacra magunkkal vitt saját üvegig (amiben nemcsak hulladékmentesen vásárolhatunk, de például a savanyúság sem fog belefolyni a táskánkba, amíg hazaérünk, hogy ott úgyis üvegbe tegyük) számos szempontot járt körül, erről pedig egy csodaszép szakácskönyv is született, ami kapaszkodót adhat mindenkinek, aki szeretné csökkenteni a hulladékot a háztartásában.

Váczi Rozi, a Matyodesign vezetőjének előadásában megismerhettük, hogyan segíthet egy kis falu asszonyain egy jó ötlet és egy kis vállalkozói lelemény, illetve, hogy

a környezetvédelmi fenntarthatóságon túl mennyire fontos az emberi tényező, a társadalmi fenntarthatóság is.

„Ezeknek az asszonyoknak pénzre van szüksége, ezt gyerekkorom óta tudtam. De ezenkívül összetartásra és elismerésre is, amit most megkaphatnak az általuk készített termékek segítségével” – mondta Rozi. 

Ezután Véglesi Júlia közgazdász a mindennapokban hozott döntéseink súlyára hívta fel a figyelmet, hiszen a megvásárolt termékektől kezdve a pénzügyi döntéseinken át a munkahelyünkül választott cégig mindennek hatása van a környezetünkre. 

A még diák Inara Tuvshinjargal saját példáján keresztül mutatta be, hogyan alkalmazkodtak a környezetükhöz a közösségek a világ különböző pontjain: mesélt kisiskolás éveiről otthon, Mongóliában, ahol az állattartás során semmi nem vész kárba a nomád családok keze alatt, de a New Yorkba tett utazásairól is és a felismerésekről, amiket Budapestre költözése hozott meg a számára. Inara fontosnak tartja, hogy a fenntarthatóságot úgy építsük be az életünkbe, hogy az ne valami nagy, hősies, lemondásokkal és szenvedéssel, világvége hangulattal átitatott cselekedet legyen. Hiszen már az is a fenntarthatóságért tett cselekedet lehet, ha reggel nem egyedül ülünk be az autónkba, hanem az amúgy is autóval közlekedő barátainkkal közösen szervezzük meg az utazásunkat – így egy járművet használva három-négy helyett. Ahogy az is, ha a plázában megtartott barátnős shoppingtúránkat a jobbnál jobb second hand vagy vintage üzletekbe helyezzük át.

Steiner Kristófot szerintem egyik WMN-olvasónak sem kell bemutatnom. Ő ezúttal az írásaiból ismert methanai életükről, az általuk tartott elvonulásokról mesélt a hallgatóságnak, és azt is megosztotta, hogyan változott meg a sikerről alkotott elképzelése. Hiszen míg huszonévesen a nagy ház, a sok pénz, a menő ruhák és a másoktól jövő elismerések jelentették számára az áhított sikert, mára sokkal fontosabb neki a minimalizmus, a természet közelsége, szakmai és személyes értékrendjének összhangja. Kristóf ezzel kapcsolatban kiemelt egy fontos kérdést, amelyet szerinte mindenkinek meg kell kérdeznie magától:

„Fenntartható számomra az élet, amit élek? Nem csak gazdaságilag, vagy a károsanyag-kibocsátást tekintve. De emberileg is?”

Végül Selina Leem aktivista záróelőadásában saját történetét hozta el. Ő és a szülőföldjén élő helybeliek talán mindannyiunknál erősebben érzik bőrükön a klímaváltozást, ami nemcsak a jövőjüket, de a jelenüket is fenyegeti. A Csendes-óceán közepén lévő Marshall-szigetek lakóinak életét a tengerszint emelkedése évről évre nagyobb mértékben sújtja – az ország átlagos tengerszint feletti magassága ugyanis két méter, legmagasabb pontja pedig tíz méterrel található a tengerszint felett. Selina munkájáról és a Marshall-szigetekről hamarosan részletesen olvashattok a WMN-en, addig álljon itt az apró szigetek lakóinak üzenete: 

„Nem fuldoklunk, hanem harcolunk!”

Képek: Budapesti Metropolitan Egyetem – Béres Márton, Huszár Dávid

Pichler Zsófi