Eper a háztetőről, paradicsom a parkból – A közösségi kerteké, a városi farmereké és növénytermesztésé a jövő

–

Ki fog gazdálkodni a jövőben? 

Bár én már a fővárosba születtem, az anyai nagyszüleim igazi vidéki emberek, így amióta az eszemet tudom, természetes volt, hogy náluk elég csak kiszaladnom a ház mögé, és tavasztól őszig mindig találok valami ehetőt a konyhakertben. Időnként elkísérhettük nagyapámat megnézni a vetést, jártuk a sorokat a kukorica, a búza vagy a napraforgó között. A mai napig mindenféle jóval megrakott bőrönddel jövök haza tőlük, és remélem, ezt még nagyon sokáig megtehetem.

A legtöbb városi gyereknek azonban ezek a dolgok teljesen kimaradnak, az emberek egyre jobban eltávolodnak a természettől és a mezőgazdaságtól. Persze szélsőséges példa, de még mindig jócskán vannak, akiknek semmilyen fogalmuk nincs arról, hogy az étel, amit megesznek, honnan kerül az asztalukra, hogyan jut el hozzájuk.

Ez több okból is problémás: azon túl, hogy számtalan országban gondot okoz a gazdálkodó réteg elöregedése, az utánpótlás hiánya, az egyre növekvő városi lakosság élelmezésére megnyúlt, komplex ellátási láncok jöttek létre, amelyek törékenyek lehetnek.

Előrejelzések szerint 2050-re a világ lakosságának több mint kétharmada városlakó lesz, így ezek a problémák nem vehetők félvállról. 

Szerencsére a változó trendeknek előnyei is vannak: az utóbbi években a lakosság egy része egyre tudatosabb azt illetően, hogy mi kerül az asztalára – ahogy abban is, mennyire élhető a lakókörnyezete.

Egyre többen keresnek olyan lehetőségeket, amelyek segítenek nekik kapcsolódni a természethez, miközben kompatibilisek a városi mindennapjaikkal is

Így alakult ki az „urban agriculture” műfaja, amelynek számos típusa létezik a kültéritől a beltériig, most azonban azt javasolnám, koncentráljunk az előbbire. Ahogy a nagyvárosokban csökken a horizontális terjeszkedés lehetősége, úgy válik egyre fontosabbá a már meglévő épületek újrahasznosítása, illetve a kihasználatlan területek felhasználása.

Ezek a „városi farmerek” egészen változatos területeket fedeznek fel és laknak be, legyen az bevásárlóközpont vagy irodaház teteje, régi parkoló, vagy használaton kívüli vasúti pálya.

Az egyik kedvenc példám a városi kertészkedésre egy elhagyatott vasúti pálya mellett van. Portóban, ahol az Erasmus-ösztöndíjam idején tartózkodtam, egymást érik a klasszabbnál klasszabb parkok: van őserdőszerű, szépen nyírt sövényes, pálmafás, és olyan is, ami emeletes. A belvárostól néhány perc sétára azonban egy különc zöldterület nyújtózkodik a folyóparti hegyoldalban.

A kétezres évek elejéig a városnak ez a része is lakott volt, ám a lakhatatlanná válása után a területet elborította a gaz és a szemét. 2020 tavaszán aztán egy csapat nekiállt megtisztítani a területet, hogy növényeket ültethessen, és az élelmiszer-termesztést közelebb hozza a városiakhoz. Azóta rengetegen csatlakoztak hozzájuk, egyre nagyobb területet ültetnek be. A kertet bárki meglátogathatja – csodás kilátás nyílik onnan a városra –, nyugodtan lehet sétálni a vetemények mellett, a szorgoskodókat ez nem zavarja.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Clara M. (@claramag2014) által megosztott bejegyzés

A rekreációs és közösségformáló szempontokon túl még számtalan előnye lehet egy ilyen kezdeményezésnek.

Az ültetvények növelik a terület biodiverzitását, mert élelmet adnak a rovaroknak, folyamatosan csökkenő számuk ugyanis nagy problémákkal fenyeget.

Ha pedig teleültetnénk a területet a rovarok kedvéért, miért ne csemegézhetnénk közben mi is? Persze elég nagyszabású elképzelés lenne a hétvégente művelt 1-2 négyzetméteres földdarabon a család egész éves zöldségigényét megtermeszteni, mégis sokat segíthet, hogy megismerjük az élelmiszertermesztés összetettségét, ezáltal ugyanis egyebek mellett tudatosabb fogyasztókká válhatunk. 

Nem csoda, hogy a világ nagyvárosaiban egyre szaporodnak a közösségi kertek; szerencsére itthon is mind több jó példát látni. Hol lakótelepek, hol komplett városrészek fognak össze, hogy kialakítsák saját veteményesüket, ahol a helyiek hétvégente nyugodtan kertészkedhetnek. De vannak vállalkozásként üzemelő kezdeményezések is, ahol tagsági díjért cserébe művelhetik területüket az arra vágyók.

Ez azonban korántsem működik olyan egyszerűen, mint ahogy elsőre hangzik 

A jogi helyzet sok helyen bonyolult, hiszen – mint a portói kert esetében is – a terület a városé, az állapota javításáért azonban a lakosok tettek.

A földet művelők kapcsolatát semmilyen papír nem bizonyítja a területtel, ezért akár egyik napról a másikra elveszíthetik – mégis úgy érzik, az övék, mert ők gondoskodnak róla, és nevelik rajta a növényeket.

Mivel a városi földműveléssel most ismerkedik a jog, így valószínűleg néhány évbe is beletelhet, míg egyértelmű szabályokról lehet beszélni. Bár a fejlődő országok városaiban sokan keresetkiegészítésként termesztenek növényeket, a legtöbb ilyen kezdeményezésen nehéz szabad szemmel látható profitra szert tenni. A beltéri növénytermesztés nagyobb volumenű termést hozhat, de erősen függ az energiától, amellyel fényt és meleget lehet nyújtani a növényeknek. A kültéri termesztésnél ezzel szemben alacsonyabb termésátlaggal számolhatunk, hiszen jobban ki van téve az időjárás viszontagságainak – viszont hozzájárul a biodiverzitáshoz.

Persze hozzá kell tenni, hogy a területek fragmentáltsága miatt vannak növénytípusok, amelyeket nem éri meg városi környezetben termeszteni. Ilyenek az emberiség kalóriabevitelének túlnyomó többségét adó gabonafélék, hiszen a megfelelő mennyiség megtermesztéséhez hatalmas termőterületre van szükség. Ez az egyik legegyértelműbb ok, amiért valószínűtlen, hogy a városi növénytermesztés átvegye a hagyományos mezőgazdasági termesztés helyét. Ennek ellenére fontos szerepe van a biodiverzitás növelésében, egyes területeken akár az ellátási láncok rövidítésében, valamint abban – és ez talán a legfontosabb –, hogy közelebb hozza egymáshoz a várost és a vidéket.

Pichler Zsófi

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fotografixx