–

WMN: Milyennek látod a természettudományos képzést Magyarországon? Mi működik jól, és min kellene változtatni?

Kondorosi Éva: Szerintem nem elégséges a természettudományos tárgyak oktatása a középiskolákban. Kettő vagy három év nem elég arra, hogy a fiatalok megértsenek és érdekesnek tartsanak, ráadásul megszeressenek vagy akár élethivatásnak válasszanak egy természettudományos tárgyat. Nagyon kevés a képzett tanár, az idősebbek nyugdíjba mentek és mennek, és nincs megfelelő számú és színvonalú pedagógusképzés, ráadásul minden évben egyre kevesebben jelentkeznek a tanári szakokra. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, arra lenne szükség, hogy sokkal nagyobb elismerése legyen a pedagógusi pályának, rendezzék a fizetéseket. Hogy ne legyen tanárhiány, és hogy az iskolákban kiváló pedagógusok oktassanak, akik képesek felkelteni a gyerekek érdeklődését például kísérletekkel, hogy a fiatalok érezzék, milyen nagyszerű az adott tudomány és hogy általa jobbá tehetik a világot.

WMN: Vajon miért gondolja a társadalom egy része még mindig, hogy a természettudományos tárgyak „fiús” tantárgyak? Hogyan lehet szerinted ezen változtatni?

Kondorosi Éva: Ez már nem teljesen igaz, például biológus szakra sokkal több lány jelentkezik, a nők és férfiak aránya 70 : 30. Fizika esetében ez fordított, 30 : 70 a férfiak javára. A kémia, földtudomány, földrajz, matematika területén pedig már majdnem egyenlő az elosztás. Informatikus szakra viszont valóban nagyon kevés nő jelentkezik, de ez szinte általános jelenség.

Szerintem sokkal nagyobb probléma, hogy a férfiak és a nők közül rendkívül kevesen választják a természettudományi szakokat, a jelentkezők száma évről évre csökken.

És még rosszabb, hogy közülük is csak töredék jut el a mesterszakra.

WMN: Érezted-e hátrányát valaha a pályád során annak, hogy nő vagy?

Kondorosi Éva: Nemzetközi szinten soha. Itthon fiatalként nagyon sok segítséget és biztatást kaptam a főnökeimtől, a problémám később talán abból adódott, hogy a férjemmel, Kondorosi Ádámmal dolgoztam együtt a nyolcvanas évek közepétől. Ádám már harmincévesen az egész világon elismert kutató volt, és amikor családi okok miatt úgy döntöttünk, hogy együtt dolgozunk, sokan csak egy bedolgozójának tekintettek. Mindig nagyon keményen dolgoztam, nem hiszem, hogy bárki azt mondaná, hogy Ádám feleségeként előnyben részesültem valaha is. Amikor a férjemet kinevezték egy francia kutatóintézet igazgatójának, én is megpályáztam egy közalkalmazotti állást közepes és magas szinten.

A franciák nem értették, miért adtam be az alacsonyabb szintre, azonnal kutatási igazgatónak neveztek ki, és huszonhárom éven át irányítottam egy nagy nemzetközi csoportot.

A munkámat mindenütt elismerték, de ez valahogy nem jutott el hazáig. Maradtam Ádám segédjének. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé hat év után a harmadik jelölési ciklusban jutottam be, és előbb lettem az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának tagja, akkor egyetlen magyarként. Azóta nem panaszkodhatom. Az európai tudományos életben, tudománypolitikában is több vezető szerep jut és jutott nekem. De ez az én estem, és úgy gondolom, hogy nagyon sok tennivaló lenne a nők helyzetének javítására.

WMN: A tudóskarrier szempontjából nagyon mások-e a férfiak és a nők lehetőségei ma?

Kondorosi Éva: A tudományos teljesítmény megítélésében elvben nem lehet különbség, de egy nőnek eljutnia egy magas szintre nem könnyű, vagy inkább úgy mondom, hogy nagyon nehéz. Ez persze országonként változik, a nyugati, valamint az északi államokban ezt már jobban megszervezik. A PhD-képzésben itthon a nők nem maradnak le, sőt többen jutnak el a PhD-fokozatig, mint a férfiak, akik az alacsony ösztöndíj helyett inkább valami megélhetést biztosító állást keresnek. Nálunk az okoz nehézséget a legtöbb fiatal nőnek, hogy újra beilleszkedjenek a kutatásba, tudományos munkába, többéves gyes/gyed után. Persze vannak kivételek, és szemléletváltással, a főnökök, kollégák, család és a társadalom részéről nagyobb megértéssel, segítséggel, szervezéssel és odafigyeléssel megoldható lenne – ha lassan is –, hogy a nők is eljussanak magas, vagy férfi társaiknál még magasabb pozíciókba.

WMN: Neked kik segítettek abban, hogy az lehess, aki ma vagy?

Kondorosi Éva: Talán az élet nevelt rá leginkább, és az, hogy mindig élveztem a munkám, és magasra tettem a mércét. Voltak példaképeim, remek főnökeim, munkatársaim, akiknek örök hálával tartozom. Az indulásom sem volt rossz, mert remek oktatásban részesültem. Sokat tanultam a külföldön töltött évek alatt a világ vezető intézeteiben végzett kutatásaim során. Rengeteget dolgoztam, az érdeklődés hajtott. Nem érdekelt, hogy elismert leszek-e, vagy sem, csak az, hogy mit fedezünk fel, és hogy mi jön azután. A férjemmel együtt végzett munka élvezet volt, közös siker és öröm, persze vitákkal tarkítva, egymást győzködve az igazunkról. Ilyen összehangolt, stimuláló munka azonban nagyon kevés embernek adatik meg. Amikor egyedül maradtam, a kutatás adott erőt az újrakezdéshez és vezetett a legnagyobb nemzetközi elismerésekhez.

*

A Hello, WMN! kerekasztal-beszélgetés tematikus támogatója a Morgan Stanley.

Képek: Chripkó Lili