Barabás Lőrinc trombitaművész: A kelet-európai nyomasztás is tud hiányozni az embernek – Elviszlek magammal
Rovattámogatás

Nagyon izgalmas karakter. A szülei úgy nevelték, mint az ép végtagokkal született testvéreit, ezért nem is élte meg különlegesnek magát. Olyannyira, hogy a tükörbe nézve néha meglepődött azon, hogy nincs keze. Az egész lényét egyszerre lengi körbe a derű és a szomorúság. Belülről azt érzi, nem szeret a középpontban lenni, mégis úgy alakult, hogy köré szerveződnek emberek, zenekarok. Erre mondják azt az ismerősei, hogy központi figura, vezető típus – amit nem annyira szeretett tőlem hallani. Az úszócsapatban ő volt a „bezzeggyerek”, aki olyan tehetséggel mozgott a vízben, hogy az edzője paralimpiai bajnokot akart faragni belőle Sydney-ben vagy Londonban. De neki nem volt hozzá kedve és szorgalma, inkább a zene hívására hallgatott. 12 évesen kezdett trombitálni, kamaszkorában bejárta stoppal Európát, és utcazenélt, de mindig hazajött, mert a hiányérzet hazahozta – ekkor mondta a címben szereplő mondatot a „kelet-európai nyomasztásról”. Aztán elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, zenekarokban játszott, a szélesebb közönség a Barabás Lőrinc Eklektricben ismerte meg, ahol Fábián Juli és Sena énekelt. Vajon el lehet-e tartani egy családot a művészlétből? Hogy fér meg az apaság és a zenészélet? Mit lát, amikor a hatéves kisfia hangszerekkel kísérletezik? Mit kezdett a fiatalon jött népszerűséggel és mit azzal, ha most egyedül áll a színpadon, a vállán minden felelősséggel? És miért felszabadító számítógépen zenét írni valakinek, aki végtaghiánnyal született? Elviszlek magammal: Barabás Lőrinc trombitaművész, zeneszerző.