– 

Csepelyi Adrienn/WMN: Képzeld, az interjúra jövet találtam a Spotify-on egy This Is Barabás Lőrinc nevű lejátszási listát.

Barabás Lőrinc: Nem is tudtam, hogy létezik ilyen playlist!

Cs. A./WMN: Azért furcsa, mert a munkásságod igencsak szerteágazó ahhoz, hogy ne nagyon lehessen egy kalap alá venni…

B. L.: Hát, igen. Sokféle dolog sokféle stílusban, sok zenekarral, sok éven át.

Cs. A./WMN:: Hogy viszonyulsz a kategorizáláshoz? Bírod a skatulyákat?

B. L.:

Mindig az tetszett, ami kevésbé konkrét és meghatározható, ami stílusok között mozog. Alapvetően zenésznek, zenekészítőnek gondolom magam, számomra a zene egy nagy megfogalmazódási forma. Hogy azon belül ilyen vagy olyan stílust képvisel valami, az mellékes. A hangrezgések számítanak.

Cs. A./WMN: Milyen érzés, hogy most kicsit akasztják a hóhért: te írod a zenét, de a konkrét megszólaltatásban nem veszel majd részt?

B. L.: Ez volt a célom: hogy kipróbáljam, milyen, amikor mint zeneszerző, hallgatója vagyok a darabnak.

Cs. A./WMN: Volt a fejedben egy bizonyos összetételű zenekar, vagy az írás közben alakult ki a végleges felállás?

B. L.: Megbeszéltük előre, milyen zenekarral dolgozom majd. Harmincnégy ember játssza a művet, előre megvolt, milyen hangszerekre írok.

Cs. A./WMN: Volt, ami meglepett a folyamat során? Például, hogy miként írsz olyan hangszerre, amellyel eddig nem volt még dolgod, vagy ilyesmi.

B. L.: Hát, van pár nyaktörős rész… Sok mindent írok billentyűs hangszeren otthon, nyilván nem én játszom le az oboatémákat, hanem feljátszom őket digitális módon. Aztán itt a próbán, élőben derült ki, mi az, ami kicsit nehezebb.

Cs. A./WMN: A „kortárs komolyzene” talán sok Barabás Lőrinc-rajongót megriaszt. Mennyire experimentális ez a mű?

B. L.: Inkább popos-filmzenésnek mondanám, enyhe Steve Reich-hatásokkal: kicsit repetitív zene. De főleg filmzenés vonásai vannak.

Cs. A./WMN: Azt mondod, régi célod volt szimfonikus zenekarra komponálni. Most – a próbafolyamat végén, de az ősbemutató előtt – hogy látod: ez egyszeri kirándulás volt, vagy szeretnéd folytatni?

B. L.: Szerintem maga a folyamat volt érdekes, hogy zenét írok, de nem játszom. Az Ecletrickkel írtam vonósnégyesre, de abban mi is játszottunk. Most már tudom, hogy szívesen csinálok olyat, amiben nem vagyok benne előadóként, szóval szerintem ez valami újabb fejezetnek a nyitó motívuma.

Cs. A./WMN: Mennyire használod ebben a műben az eszközparkodat – van-e benne valami szokatlan?

B. L.: Nincs, ez egy sztenderd zenekar. Magához az íráshoz használtam a kütyüimet, de itt épp az volt a lényeg, hogy semmit nem kell digitalizálni, felvenni vagy ilyesmi, mert itt van harmincnégy ember, aki lejátszik mindent élőben. Akadnak a darabban ismétlődő motívumok, amelyek olyanok, mintha looperrel szólalnának meg, de mégsem azzal fognak.

Cs. A./WMN: A sok elektronikus zene után nem szokatlan, hogy az emberek által játszott zenében óhatatlanul is ott vannak az apró dinamikai, ritmikai pontatlanságok?

B. L.: Ahhoz képest, ami szintetikusan születik, mindig sokkal több energiája van annak, amit emberek szólaltatnak meg. A hibákkal együtt is: a kisebb-nagyobb pontatlanságok, a sietések-lassítások ellenére valahogy mindig élőbb.

Ma már léteznek olyan szoftverek, amikbe az ember beüt, mondjuk, egy ritmusképletet vagy dallamot, és be tudja állítani, hány százalékosan hibázzon a program. Igény volt ugyanis arra, hogy legyen hiba, hiszen attól élőbb a zene. Amikor hús-vér emberek játszanak le valamit, abban sokkalta több energia van. Több van benne abból, amitől a zene zene.

Cs. A./WMN: A zenészek, zeneszerzők többségében kétféle módon gondolkodnak a technológiai újításokról: van, aki szinte teljesen elzárkózik előlük, mások meg szívesen használják azokat, sőt, azt mondják, új távlatokat nyitnak. Szerinted van határ, meddig lehet a technológiát bevonni a zenébe? Vegyük, mondjuk, a legkézenfekvőbb példát: az emberi hangot manipuláló Autotune-t: hol öljük meg az emberi énekhangot?

B. L.: Az utóbbi idők popzenéjében megfigyelhető, hogy maga az emberi hangszínt „kivasalják”, összekompresszálják, kihúzzák Autotune-nal, hogy „tökéletes” legyen. Ez teljesen más hangulatot ad egy dalnak. Lehet, hogy valakinek tetszik, másoknak kevésbé, de nem gondolom, hogy ez csalás lenne. Megvannak a különböző stílusok, amelyekben ennek van helye, másokban meg kevésbé.

Cs. A./WMN: A szólókoncertjeiden úgynevezett loopert is használsz, amellyel élőben tudod rögzíteni, amit játszol, majd a felvételt felhasználva összerakni a dalt. Változtatott ez a dalírási vagy a fellépési metódusodon?

B. L.: Kezdetben olyan looperem volt, ami egy loopot tudott, és arra tudtam sok sávot rávenni. Aztán olyan pedálom lett, amin három különböző sávra tudok rögzíteni, az egyiket, mondjuk, leállíthatom, a másikra tudok felvenni, visszatörölni, akármi. Ezt gyakorolni kellett. Különböző kottákat írtam a három sávra, hogy lássam, mit hova veszek fel, mikor mit állítok le, mit indítok újra, és ehhez mit játszom épp élőben. Én magam voltam a negyedik sáv. A mostani szólószettemben egy számítógépes programot használok, amiben sok már meglévő ritmusalappal dolgozom, és mellette négy sávon rögzítem az élő billentyűket meg a trombitát, mindegyiken öt-öt layerrel. Tehát most több mint húsz sávon zenélek. 

Cs. A./WMN: Ez őrületesen nehéznek hangzik: nyilván előre kell látnod egy csomó dolgot. Mennyi tered marad az improvizációra?

B. L.: Úgy vannak kialakítva a pedálok, a programozások, hogy legyen erre lehetőség. Ezért is kísérleteztem elég sokat, amikor összeállítottam a rendszert: fontos volt, hogy mennyire tudja szolgálni a célomat.

Cs. A./WMN: A legutóbbi lemezed, az Algorhythms anyagában már csak itt-ott találni utalást arra, hogy korábban bizonyos időszakokban mennyire mélyen foglalkoztál világzenével. Szerinted, ha valaki csak ezt az albumot hallja tőled, felismerhető számára valamiből, hogy magyar vagy?

B. L.: Szerintem igen. A Zero Six című dal például kicsit olyan, mintha magyar népdal lenne. Vagy legalábbis kelet-európai.

Cs. A./WMN: Ez mennyire tudatos? Utólag ismered fel, hogy ez „olyan magyar népdalos”, vagy úgy ülsz le a gép elé, hogy „na, most akkor szeretnék egy ilyet”?

B. L.: Ez nálam inkább ilyen „utólag felismerős” dolog. Élem az életem, érnek impulzusok, amelyek meghatározzák, milyen irányba fordulok. És ezek óhatatlanul beépülnek a zenémbe is. A múlt héten Kolumbiában voltam a dzsungelben. Meghatározó élmény volt, sohasem gondoltam, hogy eljutok ide. Ez biztosan kijön majd az „output”-részben is.

Cs. A./WMN: Hangilag mi volt nagyon maradandó ebből az élményből?

B. L.:

A dzsungel. Bent járni az őserdőben, a természetközeliségnek ennyire a mélyébe belelátni valami egészen elképesztő volt. Szeretek kirándulni, idehaza is szoktam, meg amerre csak járok, de ez szinte túlvilági őserdő volt vízesésekkel, folyókkal… Az egésznek volt valami nagyon nagy ereje.

Cs. A./WMN: Szerinted ezeket az élményeket át lehet úgy vezetni a zenédbe, hogy a laikus hallgató biztosan felismerje, mit hall? Messiaen zenéje csupa madárhang, de nem biztos, hogy egy nem hangversenyjáró ember felismeri, hogy egy ornitológiai lexikont hall éppen. Mennyire kell vagy lehet direktnek lenni?

B. L.: Nem vagyok annak a híve, hogy a hallgatóságot ilyen vagy olyan kötelezettség elé állítsam. Ha valakinek ez átjön, felismeri, az jó. Ha nem, akkor meg nem – az is jó. Nem célom, hogy minden tele legyen asszociációkkal, és az ember megfejtse, tudja a mögöttes történetet vagy kitaláljon valamit mögé. Van maga a zene, és ha beül valaki a koncertre, aztán vagy tudja, hogy a madár milyen dallamot csicsereg, vagy nem. De mindenképpen van hatása annak, amit hall. Ebben ez a szép.

Cs. A./WMN: Mi volt a legkülönlegesebb hallgatói visszajelzés, amit kaptál?

B. L.: Nemrég írta egy pár, hogy a mi koncertünkön jöttek össze, és most van három gyerekük. Jó érzés, hogy fordulópont voltunk az életükben, csodálatos, hogy mi adtuk az aláfestőzenét ehhez.

Cs. A./WMN: És a kritikus visszajelzésekkel, a fikázókkal hogy állsz?

B. L.: Szerintem az is kell. Tökre benne van a pakliban. Volt, amikor zavart meg rosszulesett – most nem ez az időszak van.

Cs. A./WMN: Ez érés kérdése, vagy a munkádban lettél biztosabb az évek során?

B. L.: Szerintem érés kérdése. Az ember eldönti, mire kell odafigyelni meg mire nem.

Cs. A./WMN: Nyilván sorsszerűnek tűnik sok szempontból, hogy a trombitát választottad – egy kézzel is lehet játszani rajta. De emlékszel olyan pillanatra gyerekkorodból, amikor érezted, hogy egymásra is találtál a hangszerrel, hogy nem a körülményeid miatt játszol trombitán, hanem mert ezt akarod és ez vagy te?

B. L.: Inkább magára a zenére találtam rá, és a trombita egy tökéletes eszköz volt erre. Tizenkettő voltam, amikor elkezdtem trombitálni, akkoriban valahogy csomó mindenbe belefogtam, aztán abbahagytam, elkezdtem mást. A trombita megmaradt. Azóta is megvan, nagyon szeretem – az utolsó lemezen viszont például sokkal kevésbé domináns a trombita, jóval többet billentyűzöm. A billentyűsök is közel állnak hozzám. Egy időben egyébként tényleg gondolkodtam azon, hogy a trombita mennyire adódott, de aztán arra jutottam, hogy ennek a hangszernek is a határait próbáltam feszegetni az effektekkel, loopolással, úgyhogy azt hiszem, alapvetően a zenével való foglalkozás vonzott engem. Jólesett, érdekelt.

Cs. A./WMN: Emberként is határfeszegetős vagy?

B. L.: Lehet, hogy azért a zenében ez dominánsabb, mint a civilben.

Cs. A./WMN: És – ha már repetitív zenéről esett szó – mennyire bírod a monotonitást?

B. L.: Az utóbbi éveken végignézve úgy tűnik, szeretem, ha van valami változás. Szeretek utazni. Ha sokáig vagyok egy helyen, utána jólesik valahol máshol lenni. Aztán meg esetleg visszatérni.

Szeretek úton lenni, új helyzeteket megszokni, de hát megvan a szépsége a hétköznapoknak is. Ez is egy olyan dolog, amit az évek múlásával jobban értékelünk.

Cs. A./WMN: Van olyan, amit soha nem lennél képes megszokni a mindennapjaidban?

B. L.: Nem tudom, ezen még soha nem gondolkodtam. De például egész életemben városban laktam, és néhány éve kiköltöztem vidékre, egy kistelepülés szélére. A természetközeliség, a kert, erdő, csillagos ég, jó levegő – ezek fontossá váltak.

Cs. A./WMN: Akadt, ami furcsa volt kezdetben?

B. L.: Nem. Hazatérés-élmény volt. Inkább az azt megelőző városi évek tűntek furcsának visszanézve, felgyülemlett bennem a hatásuk.

Cs. A./WMN: A település szélén, gondolom, senkit nem zavarsz a gyakorlással.

B. L.: A jelenlegi szomszédaimat szerencsére nem – de biztos, ami biztos, jól leszigeteltem a helyiséget, ahol gyakorlok. A városban volt azért reklamálás…

A trombitálásnak ugyanis van egy szép része, meg van egy gyakorlati edző része: kitartott hangok, szájizomedzés. Ezek nem feltétlenül bírnak esztétikai értékkel.

Cs. A./WMN: Kollégánk, Pásztory Dóri gyermekkori barátod. Amikor megismertem őt, érdekes volt látnom, milyen felszabadító a környezete számára, mennyire természetes könnyedséggel kezeli, hogy végtaghiánnyal született. Nemrég például ordítva röhögtünk a szerkesztőségben, hogy ő próbált engem tanítani evőpálcikával enni – és képtelen voltam rá. Veled előfordul, hogy a tágabb környezeted nem tudja természetesen kezelni a végtaghiányodat?

B. L.: Az emberek legnagyobb százalékban ahhoz vannak szokva, hogy valakinek két keze meg két lába van. A gyerekekből például gyakran kibukik a felismerés, hogy „hú, nincs a bácsinak keze” – szerintem ez teljesen természetes dolog, épp abból fakadóan, hogy szokatlan. Ritkaság. Ha ez ösztönös meglepődésre ad okot, az nem rossz. Úgy tapasztaltam, hogy ez nem rosszindulat, inkább csodálkozás, és ezért engem nem érint rosszul.

Cs. A./WMN: Nem volt, aki gyerekkorodban azt mondta, hogy „jaj, ne erőltessük a trombitálást”?

B. L.: De. Édesapám egyszer elvitt valakihez, akit megkérdeztünk, érdemes lenne-e a hangszerrel komolyabban foglalkozni, ő pedig mondta, hogy szerinte inkább ne. De igazából bennem az volt, hogy totálisan mindegy, ki mit mond, én ezt akkor is csinálni akarom. És még csak azt sem gondolom, hogy az illető rossz szándékból mondta ezt.

Cs. A./WMN: Lehet, hogy épp az vezérelte, hogy megóvjon?

B. L.: Lehet. Meg hát, tessék: a végén trombitás lettem.

Cs. A./WMN: Bennem az, hogy a diszkalkuliám miatt kinevettek, gúnyoltak, egyfajta hajtóerővé alakult, hogy megmutassam: nem is vagyok olyan hülye. Benned munkált ilyesmi?

B. L.:

Biztosan bennem is megvolt, hogy meg akarom mutatni a világnak, de szerintem ez sok emberben van – akár hiányosság miatt, akár anélkül. Ha már itt vagyunk és élünk, mutassuk meg, nem?

Cs. A./WMN: Ki tudnál választani egyetlen pillanatot, mozzanatot az eddigi karrieredből, ami a legigazibb, legteljesebb boldogságot adta neked?

B. L.: Nem. Alapvetően tökre örülök annak, amit csinálok, nagyon szeretem. Olyan sok örömet okoz, hogy nem tudnám azt mondani: „ennek a lemeznek a bemutatója boldogabbá tett, mint egy másiké”. Vagy, hogy egy nagykoncert sok ember előtt jobb, mint egy pici, kevés ember előtt. Teszem a dolgomat, és szeretem, amit csinálok.

Cs. A./WMN: Hogyha bárkit – de tényleg bárkit – választhatnál a zenetörténetből, ki volna az a három ember, akit meghívnál magadhoz vacsorázni?

B. L.: Miles Davisszel meg Bartók Bélával szívesen leülnék dumálni egyet. De hogy ki lenne a harmadik? Olyat érdemes, aki már meghalt, ugye?

Cs. A./WMN: Bárkit érdemes. Legfeljebb elolvassa az interjút, és bejelentkezik hozzád vacsorára.

Barabás Lőrinc: Akkor Nils Frahm.

Cs. A./WMN: Miről diskurálnátok?

B. L.: Biztos a fociról, időjárásról… Viccet félretéve: szerintem csak úgy hagynám, hogy folyjon a beszélgetés a saját medrében. Egyszerűen lennék a közelükben.

Cs. A./WMN: Mit főznél nekik?

B. L.: Valami vegát.

Cs. A./WMN: Mióta vagy vegetariánus?

B. L.: Körülbelül öt éve.

Cs. A./WMN: Ez elvi döntés volt, vagy más áll a háttérben?

B. L.: Kipróbáltam, jólesett, jót is tesz a Föld nevű bolygónak, meg nekem is. Azzal különösebb bajom nincs, ha az ember szükségből megöl egy állatot. De hogy hogyan tartja őket, és egyszerre megöl-e tízezer darabot, az egészen más kérdés. Nekem nem hiányzik a hús. A töltött káposztát szeretem nagyon, de abból is ettem már vega változatot, és tök finom volt.

Cs. A./WMN: Hogyha készítened kellene egy zenei önéletrajzot, vagyis megfogalmaznod magad egy dalban, az milyen lenne?

B. L.: Teljesen kaotikus.

Cs. A./WMN: Valami azért lenne, ami összetartja, nem?

B. L.: Nem tudom… Talán csak az, hogy én csinálom?

Csepelyi Adrienn

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography