Amerika megváltoztatta az életemet. Ezt mindenféle imádat vagy rajongás nélkül írom –  tény. Leírni is sokkoló: huszonnégy évvel ezelőtt jártam itt először, amikor egy megnyert ösztöndíjnak köszönhetően hat hetet töltöttem a keleti part egyik iskolájában. Azóta voltam itt tanulmányi munkán, baráti látogatáson és tudósítottam is az Egyesült Államokból. De a legeslegelső utamat semmi nem múlhatja felül. Elnézem a majdnem tízéves lányomat, ahogy nagy szemekkel rácsodálkozik erre a földrésznyi országra, és eszembe jut a tizenhat éves kaposvári gimnazista, aki az itt töltött nyár alatt rájött, hogy a távolság Somogy megye és Connecticut állam között sokkal nagyobb, mint hét és félezer kilométer. Jól esett kicsit nosztalgiázni, és most a repülőn ülve összeírni, hogy mi mindent köszönhettem annak a bizonyos legeslegelső amerikai utazásomnak...

Életem első és máig legnagyobb kultúrsokkját

1991-et írtunk tehát. Kaposvári gimnazista voltam, első generációs vidéki értelmiségi szülők gyermeke, akinek a külföld addig a Jugoszláv tengerpartot jelentette, az út menti kempinget, Zdenkó bácsiékat, akiknek nyúlfarmja volt Zágráb mellett, ők küldték a meghívóleveleket, hogy kiutazási engedélyhez jussunk. És akkor egyszer csak elnyertem ezt az ösztöndíjat, amellyel szinte az egész nyarat az Egyesült Államok egyik ismert magániskolájában tölthettem. Dél-Afrikától Svédországig, Japántól Amerikáig mindenhonnan jöttek diákok. Sokszínűek voltak, jókedvűek és magabiztosak. Hetekig csak bámultam őket. És tátott szájjal közlekedtem az iskolában is, amely egy több hektáros zöld campuson terült el, saját belső utakkal, sportpályákkal, uszodával, könyvtárral, diákszállásokkal... épp, mint a filmekben. A szobatársam, az amerikai Stacey minden reggel hatkor kelt, hogy másfél óra alatt megmossa a haját, megszárítsa, és az egekig tupírozza, majd gondosan kiválogassa, hogy mit fog viselni aznap. Borotválta a lábát és a hónalját, kólát ivott reggelihez és LA Gear cipőt viselt neonszínű fűzővel. Ott láttam először cukor- és koffeinmentes Coca Colát, sárga taxit, Converse dorcót, felhőkarcolót, pom-pom lányt, fekete bőrű embert, távol-keleti embert, a The New York Times szerkesztőségét és a CBS News híradóját. Először éreztem jóval kisebbnek magam, mint a körülöttem lévő emberek. Hetekbe telt, mire sikerült leküzdenem ezt az érzést.

Életem első repülőútját

Prágán keresztül repültem New Yorkba. A fönt említett kultúrsokk része volt már maga a repülőút is. Akkor még nem rettegtem a repüléstől úgy, mint mostanában. (Nem, erről egyelőre nem akarok beszélni – legalábbis most nem, hiszen ezeket a sorokat épp egy repülőn írom New York és Los Angeles között nagyjából félúton, 36 000 lábnyi magasságból, amely tényt folyamatosan igyekszem az agyam egy nagyon távoli, elérhetetlen zugába száműzni. Mint a mellékelt ábra mutatja: sikertelenül.) Az új élmény izgalma végig ébren tartott. Míg útitársaim a hosszú, több mint nyolcórás transzatlanti repülés alatt az igazak álmát aludták, én mindent kipróbáltam, amit csak szabad volt, minden filmet végignéztem, minden zeneszámot meghallgattam, minden apró snack csomagolását eltettem emlékbe, és éberen figyeltem a légiutas-kísérők összes mozdulatát. Szerintem még pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről.

Szelfibotos fotó a rázós Los Angeles-i landolás után

Életem hivatását, az újságírást

Az ösztöndíjat elnyert diákoknak körbeküldték a világ minden tájára a kurzuskínálatot. Azoknak a tantárgyaknak a listáját, amelyek közül kiválaszthattuk, hogy mit szeretnénk tanulni az iskolában. Mire a katalógus megérkezett Magyarországra, azon belül is Kaposvárra, azok a kurzusok, amelyeket első körben választottam volna, már mind beteltek. Úgyhogy végül az amerikai történelmet, a festészetet és az újságírást ikszeltem be. Ennek a véletlennek köszönhetem, hogy ma újságíró vagyok. Mert Amerikából már úgy jöttem haza, hogy tudtam: ezzel szeretnék foglalkozni, „ha nagy leszek." Eltökélten készültem az egyetemre, és kerestem az alkalmakat, hogy tanulhassam és gyakorolhassam a szakmát, amelybe Amerikában szerettem bele.

Azt, hogy megtanultam beszélni

Mármint kiállni emberek elé, és hangosan, érthetően, magabiztosan elmondani a gondolataimat. Akár egy idegen nyelven is. A megérkezésem után hetekig meg sem szólaltam. Írd és mondd: nem beszéltem. Csak bólogatni mertem, és mosolyogtam, mert láttam, hogy azt legalább mindenki megérti. Annyira kicsinek és bizonytalannak éreztem magam, hogy minden órán rettegtem, nehogy nekem szegezzen valaki egy kérdést. Az írásbeli feladataim rendre nagyon jól sikerültek, de beszélni nem voltam hajlandó. Aztán újságírás órán egyszer csak kaptunk egy játékos feladatot, amelyben történelmi alakokat kellett körülírnunk vagy eljátszanunk, a többieknek pedig ennek alapján próbált rájönni, kire gondoltunk. Mint az Activity-ben. Az egyik fiún volt a sor, és a csoporttársaim képtelenek voltak rájönni, ki az, akit megpróbál elmutogatni. Nekem szinte azonnal megvolt a megoldás. A végén már annyira frusztrált a sok rossz megfejtés, hogy egyszer csak önmagamról megfeledkezve elkiáltottam magam: Jézus Krisztus! Az osztály egy emberként ugrott talpra és tapsolt éljenezve. Nem a jó válasznak örültek, az ováció nekem szólt, annak, hogy végre megszólaltam! Teljesen olyan volt, mint egy hollywoodi filmben. Onnantól kezdve nem volt megállás. A kurzus végére minden fal leomlott bennem.

A tapasztalatot: néhány hét alatt annyira meg lehet hízni, hogy a szüleid is alig ismernek rád

Hát, igen. Eddig egyszer sem sikerült úgy hazautaznom Amerikából, hogy ne híztam volna az ottlétem alatt néhány kilót. A legdurvább helyzet akkor állt elő, amikor már az egyetemen, egy másik, ezúttal féléves ösztöndíjról érkeztem haza, és apu először nem ismert meg a repülőtéren. Jó, hát a hajam is megnőtt, meg új ruhákat viseltem (naná, mert a régiek nem jöttek rám...), de nem ez volt az oka. Hanem az a plusz nyolc-tíz kiló, amit a gigantikus amerikai ételadagoknak, a végtelen és ellenállhatatlan választéknak, na és a gyenge akaraterőmnek köszönhetően felpattintottam magamra. Most azért már sokkal jobb az akaraterőm, és tudatosabban is táplálkozom, ezért talán okkal bízom abban, hogy még rám fogtok ismerni, amikor augusztus közepén hazaérünk.

Életem első és egyetlen dalát, amit nekem írt valaki

Mint az elutazás előtti estén kiderült, egy francia diáktársam hetekig gyűjtötte a bátorságot, hogy odajöjjön hozzám... és szerelmet valljon. Végül odalépett, és átnyújtott egy kazettát, amelyen egy általa szerzett, rólam elnevezett zongoradarab volt. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, fülig vörösödtünk mindketten. Én azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni egy ilyen elképesztően romantikus gesztust, ő pedig azért, mert amikor kimondtam a nevem (Krisztina), rájött, hogy rosszul írta rá a kazettára (Krisztinia). Végül úgy hozta a sors, hogy a New York-i repülőtéren a magyar és a francia diákok együtt várták a csatlakozást. Francois pedig überelte az előző estét – amikor egy fülhallgatót a fejemre helyezett, és felcsendült a Rolling Stones Angie című dala. Ez a románc csupán ennyi volt, mi ketten azóta sem beszéltünk, viszont a Házibuli című film idevonatkozó jelenetéről nekem már mindig ő fog eszembe jutni.

D. Tóth Kriszta