–

Végre megérkeztem Amerikába,

mármint úgy minden értelemben.

Ha jól számolom, körülbelül az ittlétünk negyvenedik napján jött el ez az érzés. Negyven nap: kimondani is ijesztő, hogy ennyi idő repült el egy pillanat alatt azóta, hogy a kilenc bőröndünkkel, négy kézitáskánkkal, két izgatott gyerekünkkel és számos plüsskutyánkkal együtt, egy Fulbright kutatói ösztöndíjnak köszönhetően nekivágtunk Ervinnel és a gyerekekkel a nagyvilágnak, és meg sem álltunk Berkeley városáig.

Elképesztően szerencsések voltunk, hogy rögtön támogató ismerősök és ismeretlenek segítették az átmenetet: kiderült, hogy az általános iskolai legjobb barátnőm mindössze egyórányira lakik tőlünk! Nehéz leírni az újratalálkozás érzését, több mint húsz év után… Emellett rögtön belecsöppentünk egy olyan lelkes magyar közösségbe, amelyben a családok – a barátnőmhöz hasonlóan – egyből mindenben támogattak minket: ötletekkel, kapcsolatokkal, még bicajokkal és jobbnál jobb programokkal is.

Azon nevettem, hogy ismeretlenként landolva Berkeley-ben egy hónap alatt több vendégeskedésben volt részünk (hol másoknál, hol nálunk), mint az utóbbi négy évben összesen.

És szinte fizikailag érzem, hogy ezek a kapcsolódások, változatos közösségi élmények milyen elképesztő módon fel tudják tölteni azokat a boldogsághormon-készleteimet, amik a Covid-éra online világában az átlagosnál is jobban kiürültek.

(Ennek egyébként csodálatos kutatási háttere is van, hogy apró kapcsolódások – akár idegenekkel – hogyan képesek befolyásolni a testünkben zajló fiziológiai folyamatokat és tenni konkrétan a hosszú távú fizikai jóllétünkért is. Érdemes rákeresni Barbara Fredricson előadásaira!)

Iskola, óvoda, lunchbox, gyerekek

Ennek ellenére körülbelül a harmadik héten azon kaptam magam, hogy az érkezésünk óta egyfajta készenléti állapotban vagyok. Nehezen tudok belemerülni a pillanatba, és nonstop pörög az agyam valamin. Folyton az érkező e-maileket figyelem, mikor jön valami fontos infó, és mindig eszembe jut valami, ami az elintézésre váró listáról integet szemrehányón, majd jó eséllyel marad is ott, mert újra és újra jön valami más fontosabb, amit meg kell oldani.

Mert amellett, hogy ez az év életem egyik legnagyobb ajándéka, azért a valós képhez az is hozzátartozik, semmi nem jött könnyen az elején: sem a nagyobb lányunk iskolai beíratása, sem a kisebb óvodai beszoktatása, sem az egyetemi papírok elintézése, és főleg nem az új életünk alapvető logisztikai felépítése.

Az iskolai beiratkozás itt kész rémálom, a tengernyi beadandó dokumentum mellett három különböző módon kell igazolnod, hogy tényleg Berkeley-ben élsz (például befizetett rezsiszámlákkal, szerződésekkel, helyi bankfiókadatokkal), amit ily módon elég nehéz igazolni, amíg nem élsz ténylegesen Berkeley-ben! Ez számunkra viszont azt is jelentette, hogy esélytelen volt a kiutazásunk előtt a beiratkozás, miközben a tanév az érkezésünk után néhány nappal, augusztus 16-án elkezdődött. Így az iskolakezdés hajrájában még azt sem tudtuk, hogy a melyik iskolába kell majd járnunk a körzetes iskolák közül, ezt ugyanis az adminisztrációs hivatal dönti el, sorsolással.

Óvodafronton valamivel egyszerűbb volt a helyzet, mivel klasszikus állami óvodák nincsenek (na, ez önmagában megérne egy cikket!), a magánintézmények pedig rugalmasabban kezelik a beiratkozást. A Covid miatti szabályok azonban kőkemények: ha valaki repülővel érkezik az országba, tíz napon belül az óvoda környékére se mehet. Persze ez is csak az érkezésünk után derült ki, mint ahogyan az is, hogy a két-három éves gyerekeknek is kötelező egész nap maszkban lenniük, még az udvaron is. (És jövő héttől csak olyan szülő léphet be az óvoda területére, aki be van oltva.)

Ezután már szinte csak hab volt a tortán megtudni, hogy a járvány miatt megszüntették a melegebéd-rendelés lehetőségét, és ezzel együtt a központi étkeztetés minden formáját is. Ezért a szülőknek kell minden reggel bevinniük hárométkezésnyi ételt a gyereknek úgy, hogy melegítési és hűtési lehetőségek nincsenek. Amikor ezt az infót meghallottam, bevallom, sikítani lett volna kedvem. Készültem én arra, hogy sok időt kell majd a konyhában töltenem, de hogy még olyan menüsort is rittyentsek, ami nem romlik meg hűtés nélkül, és melegítés nélkül is finom… Végül a húgom tanácsára megismerkedtem a Pinterest számomra eddig ismeretlen bugyraival, és kiderült, hogy a „lunchboxfotózásnak” (mindenféle ötletes kajákkal megtöltött ebéddobozok) mára minden képzeletet felülmúló szubkultúrája lett.

Szóval ihletnek szuper volt, de bevallom, én baglyot azóta sem formáztam kenyérszeletekből, répából, tojásból és áfonyából – az óvó néni arcát viszont megnéztem volna, amikor először csomagoltam be jó kis magyaros lencsefőzeléket ebédre. Termoszos ebéddobozba.

A kezdeti izgalmak ellenére a gyerekek elképesztően jól megállták a helyüket az első pillanattól fogva, és nagyon szeretnek suliba, oviba járni. Szerintem ez főként annak köszönhető, hogy szuper intézményekbe és szeretetteljes, profi pedagógusok csoportjába kerültek mindketten. Kifejezetten klassz az is, hogy az óvoda és az iskola is nagy súlyt fektet a közösségépítésre, és rendszeresen összehozzák a gyerekek családjait valamilyen hétvégi szabadtéri programra. És jó látni, hogy mindkét helyen milyen kreatív módon közelítik meg a tanítást, minden napra jut valami izgalmas élmény: táncóra, gyurmakészítés, kenyérsütés, kertészkedés – sokszor kedvem lenne bent tölteni velük a hetet!

A gyerekek kapcsán tehát megnyugodtunk, hiszen az volt a legfontosabb, hogy őket útnak indítsuk. De az első hónap próbatételei nyilván nem merültek ki ebben.

Tényleg mindent elölről

Nagyon furcsa érzés, amikor negyven fölött egyszer csak nyomsz egy RESTART gombot az életeden, és egy új országban, majdhogynem elölről kell leraknod a pároddal a családi életetek, a mindennapjaitok alapjait.

Kitalálnod az új reggeli és esti rutint, a gyerekekkel kapcsolatos logisztikát, és a rengeteg választ a mit, hogyan, honnan kérdésekre. Ami biztosan könnyebb lett volna, ha nem követek el én is hibákat.

Például gyorsabban beszerzek egy amerikai bankkártyát, ami nélkül itt „mozdulni sem lehet”. A banki átutalást a helyiek sokszor élből elutasítják, és akár még százezres tételeknél is gyanakodva néznek rád, hogy miért jut egyáltalán az eszedbe. A másik mizériát a helyi telefonkártya szinte kínzó hiánya okozta az első héten. Ezt is megrendelhettem volna még Magyarországról is, de az utazás előtti kapkodásban eszembe sem jutott. Döbbenetes, milyen kiszolgáltatott érzést okozott csupán az, hogy egy délután eltelt úgy, hogy nem tudtam az e-mailjeimre ránézni, vagy hogy a városban adminisztratív ügyeket intézve nem tudtunk hozzáférni a Google Mapshez. Nyilván mi is felkészülhettünk volna sokkal jobban. De mindez eszünkbe sem jutott: annyira megszoktuk, hogy a világ összes infója ott van a zsebünkben, mindössze néhány kattintásnyira. És szánalmasnak éreztem magam, hogy ennek a hiánya ennyire ki tud dobni a komfortzónámból, és digitálisan ilyen mértékben függő vagyok. (Na jó, egy tengerparti nyaraláson biztosan könnyebb lett volna elengedni a mobilnetet, mint az iskolai-óvodai beiratkozás hetében!)

A megpróbáltatások sora azonban nem ért véget a bankkártya- és telefonbeszerzéssel. Az gyorsan egyértelművé vált, hogy autó nélkül nem fogunk boldogulni, már csak azért sem, mert a forgatásokhoz elég nagy távolságokat is meg kell majd tennünk Ervinnel (ennyi év után újra együtt forgatunk!). Amerikában viszont nem lehet, vagy legalábbis piszok nehéz autó nélkül autót venni. A legtöbb kereskedés a városok szélén, tömegközlekedéssel alig elérhető helyeken fekszik. És hiába volt egy romantikus elképzelésünk arról, hogy – mint az amerikai filmekben – besétálunk egy kereskedésbe, és a büdzsénk alapján rábökünk egy autóra, ami tetszik. Na persze.

Annyira szerencsétlennek rég éreztem magam, mint az autókeresés harmadik hetében.

Amikor hol kölcsönautóval, hol taxival, hol a helyi barátok segítségére támaszkodva már több mint tíz kereskedést bejártunk, és épp a tizenegyedikben bóklásztunk egyre enerváltabban és egyre kevésbé határozatképesen. Mert túl nagy volt a választék, és közben mégsem volt olyan autó, ami minden, számunkra fontos kritériumnak és a rászánt összegnek megfelelt volna. Ha pedig mégis, akkor biztosan pont az orrunk előtt vette meg valaki, vagy kiderült az adatlapjáról, hogy legalább háromszor össze volt törve. És amikor már végképp feladtuk volna, megtaláltuk azt az autót, ami csakis ránk várt.

A megkönnyebbüléstől, hogy ezt a feladatot is kipipálhatjuk, madarat lehetett volna fogatni velünk. Aztán a vásárlást követően, a kereskedéstől hazafelé tartva, fél óra után lerobbant. Azon gondolkodtunk, hogy vajon ez kandi kamera, vagy tényleg végképp el van átkozva ez az autóügyletünk. A kereskedő persze égre-földre esküdözött, hogy ez csak egy apró hiba, amit gyorsan orvosolni lehet (hát persze, egy hétbe telt), így végül nem álltunk el a vásárlástól. Jelentem, a kocsi három hete prímán működik, és ezt most gyorsan le is kopogom.

Önismereti gyorstalpaló

Ezek után csoda, hogy egy hónap után felfedeztem, hogy konstans készenléti állapotban telnek a hétköznapjaim? De azt is tudtam, hogy ha ez a restart fázis véget ér, és az új életünk logisztikai alapjai a helyükre kerülnek, valamint a családból mindenki megkezdi dolgos, tanulós hétköznapjait, az én lelkem is megnyugszik.

És tényleg így lett. Kisimultam!

Sőt, észrevettem magamon, azáltal, hogy a költözés és az események ennyire kilendítettek a komfortzónámból, megint egy csomó mindent tanultam magamról és a határaimról – pozitív és negatív irányban egyaránt.

Például kiderült, hogy máig tudok szociálisan szorongani számomra ismeretlen emberek társaságában, bármennyire nem gondoltam volna ezt magamról, azok után, hogy éveken át jártam mindenféle közösségbe előadni. Viszont arra is rájöttem, hogy ha nagyon akarom, le tudom vetkőzni a folyton halogató és az adminisztratív feladatoktól folyton kiboruló énemet, és tudok hatékonyan ügyintézni.

Szóval pont úgy van ez, ahogy erről az előadásaimon is szoktam papolni: amikor elveszítjük a sokszor észrevétlenül és hosszú évek alatt kialakult és megszilárdult rutinjainkat, kapaszkodóinkat a mindennapokban, gyakran akkor vesszük észre, hogy ezek egyáltalán léteznek. És amikor olyan terepen kell helytállnunk, amikor nem tudunk mindent kontrollálni és kénytelenek vagyunk sokat improvizálni, akkor a hiányosságaink mellett rengeteg új képességünket is felfedezhetjük. Előre tekintve tényleg minden ijesztőbb, és ha előre látnánk, hogy a sors milyen nehézségeket akar ránk pakolni, bele se vágnánk egy új kalandba. Pedig amikor már benne vagyunk az események sodrásában, akkor úgyis csak a következő feladatra koncentrálunk és minden sokkal menedzselhetőbbé válik.

Helló, természet, helló, egyetem!

Az új környezet ráadásul felszínre hozhat új személyiségjegyeket is. Én például soha nem voltam nagy botanikus, de most képes vagyok megállni hazafelé sétálva és percekre elmerülni a helyi növényzet szépségében, nem tudok betelni a virágokkal és különleges fákkal. A kertünkben is sokszor csak ülök és nézem a madarakat, és teljesen odavagyok attól, hogy egy kész állatkert tárul elém. Ráadásul már nemcsak kolibrik és mókusok, hanem időnként oposszumok is meglátogatnak minket. Na, elsőre ők azért ijesztők voltak, de a helyiek megnyugtattak minket, itt teljesen normális, hogy a városban este erszényespatkányok jönnek-mennek. Egyszer pedig egy óriási szarvas futott végig az úton a ház előtt – és úgy tűnt, hogy a szomszédok közül ez sem lepett meg különösebben senkit.

Közben a borongós Berkeley-ben néhány hete kisütött a nap is és kiderült, itt a szeptember–október melegebb, mint a nyár. És valóban: újra szeplős az arcom, és a napsütés könnyebbé teszi a hétköznapi feladatokat is.

És végre beindult az egyetemi élet!

Az szívfájdalom, hogy hiába kapok egy évre asztalt a világ egyik legnívósabb pszichológia tanszékén, a Covid miatt senki nem jár be az irodájába, ezért a kapcsolódás, ismerkedés ilyen formája teljesen reménytelen.

Az viszont megkönnyebbülés, hogy másfél év után legalább a tanítás újra személyesen zajlik, és a különböző kísérleti csoportok is többnyire személyesen tartják a megbeszéléseket. Rengeteg izgalmas kutatás folyik a tanszéken, kicsit úgy érzem magam, mint a gyerek, aki beszabadult a cukorkaboltba. Szívem szerint mindenbe belenéznék, mindent kipróbálnék, de nyilván fel kell állítanom fontossági sorrendet.

Egyelőre két csoport munkájába kezdtem belefolyni, és látogatóként három órát is felvettem. Az egyik pont az engem is leginkább foglalkoztató témát, a rezilienciát, azaz a lelki alkalmazkodóképességet és a traumák hatását vizsgálja, de egy érdekes perspektíván át: az izraeli–palesztin konfliktus tekintetében. Egy másik óra pedig „a boldogság neuropszichológiája” címmel vizsgálja a jóllét, a boldogság és az öröm fiziológiai mechanizmusait.

Közben engem is felkértek a tanszéken egy előadásra a Félj bátran könyvem kapcsán.

Most tesztelhettem élesben, hogyan kell a félelmet erőforrássá alakítani, amikor a Berkeley pszichológusprofesszorai és PhD-hallgatói ültek velem szemben!

De amikor láttam, hogy több professzor is jegyzetel, az elképesztő energialöketet adott.

A következő hetekben elkezdem az interjúk készítését is, először főként a traumakutatókkal – rengeteg izgalmas új kutatás és szakirodalom van a témában. Két hét múlva például egy olyan központba látogatok, ahol húsz éve dolgoznak veterán katonákkal, és a kezelés során külön súlyt fektetnek a „morális sérülésekre”, azaz a traumákkal gyakran együtt járó, ám sokszor figyelmen kívül hagyott és feldolgozatlan veszteség-, bűntudat- és szégyenérzetre. A központ vezetője szerint ennek a kezelése is kiemelt figyelmet kellene hogy kapjon, és nem csupán egykori katonákkal, hanem más területen aktív, de szintén rengeteg akut stressznek kitett dolgozókkal, például a Covid alatt a frontvonalon dolgozó egészségügyi szakemberekkel kapcsolatban is. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban, és hogyan alkalmazzák az évek alatt felhalmozott tapasztalatokat?

Remélem, a naplóm következő részében már erről is beszámolhatok!

 Al Ghaoui Hesna

Kövessétek Hesna és Ervin amerikai kalandjait a Facebookon ITT, valamint az Instagramon ITT és ITT!

A képek a szerző tulajdonában vannak