Al Ghaoui Hesna: Mi vagyunk a mázlista idióták – Hesna amerikai naplója

–

Mekkora mázlisták vagyunk, hogy nekivághattunk ennek az útnak! És mekkora idióták, hogy tényleg bele is vágtunk – filozofálgatok magamban az egyre sivatagosabb tájat kémlelve, ahogy először az alacsony, tüskés bokrok, majd a kő és a homok kezdi uralni a tájat.

Nevadában járunk a hatszázadik kilométernél – mindezt másfél nap leforgása alatt. A recept olyan egyszerűnek tűnt: végy egy gyerekkori álmot (kibérelni egy lakóautót és nekivágni a nagyvilágnak), ültesd el a bogarat a férjed fülében (aki amúgy imád vezetni), találj egy szintén régóta vágyott célpontot (ami mindkettőnk számára a Grand Canyon volt), és vágj bele, amint csak lehet, mielőtt még bárki lebeszélne róla.

Hát, ez lett nekünk a tavaszi szünet, ami azt jelentette, hogy hat nap alatt kellett megtennünk Berkeley-Arizona távot, oda-vissza, mi az a röpke 2400 kilométer!

A gyerekeket persze egy percig sem kellett győzködni, az első perctől imádták a lakóautózás gondolatát. Egészen addig, amíg a hatszázadik kilométernél, Nevadában járva, két napja a hatalmas fémdobozban rázkódva még mindig fényévekre volt a megváltó megérkezés. 

Persze mindig is szerettem kilépni a komfortzónámból, ez is egy új tapasztalás – gondoltam magamban, amikor még mindig a kietlen tájat kémleltem abban a körülbelül harminc percben, amit két nap után először sikerült az anyósülésben töltenem, megpihenve a gyerekeknek tartott kézműves foglalkozások, meseolvasás, babázás, rajzolás, unózás, memóriajáték, duzzogás-kezelés, szendvicskészítés, felszolgálás, evés, majd újbóli kézműves foglalkozás, meseolvasás, babázás, rajzolás, unózás körforgásában. Bár a mesefilmnézés opciója megváltó pihenőidővel kecsegtetett, hamar kiderült, hogy a gyerekek gyomra nem bírja egyszerre a képernyőt és a rázkódást. (Itt hadd jegyezzem meg, hogy az utolsó napon kipróbáltuk a citromnyalogatás technikáját, és legnagyobb meglepetésemre bevált! Bárcsak előbb eszünkbe jutott volna.)

Az esték persze hangulatosan teltek, végre lehetett bunkizni az emeletes ágyon, élvezni a kis kompakt úti-lakásunkat, amit nem véletlenül hívnak lakóautónak: ebben elsősorban lakni jó, kevésbé úton lenni. Az előre kijelölt menetrendet szorosan kellett tartanunk, hogy a hatodik napra tényleg visszaérjünk a San Francisco-i kölcsönzőhöz, de azért próbáltunk minél több látványosságot útba ejteni.

Például a földi pokolként is emlegetett Death Valley-t, azaz a Halál völgyét, amit a Föld legforróbb pontjaként is emlegetnek. Nem véletlenül. Bár mi még csak a lightos tavaszi szezonban érkeztünk, a völgy egyik homokdűnékkel tarkított pontján az autóból kiszállva nyolc perc alatt színezte vörösre a fejünket a pusztító forróság, (nem leégtünk, csak „kimelegedtünk”) – így a kisebb lányunk minden unszolása ellenére, hogy maradjunk még egy kicsit homokozni, visszatereltük a gyerekeket az autóba, és inkább a kocsiból csodáltuk a bordákkal tarkított hegyoldalakat meg a tengerszint alatti völgy mélyén húzódó sólerakódásokat.

Útba esett Las Vegas is, ahol Ervinnel már többször is jártunk, amikor a város alatt húzódó csatornákban élő kolóniákról forgattunk egy Bábel-epizódot. Így most csak átrobogtunk az esténként minden képzeletet felülmúló, neon-giccs-parádéban pompázó belvároson, hogy legalább a gyerekeknek is legyen valami vizuális stimuláció a hosszú, autóban töltött nap után.

A harmadik napra elcsigázva, megtörve gurultunk be a vörös kanyonok lábához, ahol az elénk táruló látvány azonnal visszahozta minden a lelkesedésünket.

Barátok tanácsára a Zion kanyonban foglaltunk kempinget, ahol közvetlenül egy kis folyó partján, a hatalmas vörös sziklák tövében „vertünk tábort”. Az út során először még világosban, kora délután értünk a kempingbe, és a napfénybe fürödve, a kanyonok közé besétálva éreztük: „na, igen, ez az az érzés, amiért útnak indultunk, VÉGRE”!

El is döntöttük, hogy racionális énünket álmaink elé helyezve egyelőre lemondunk a Grand Canyonról, és inkább itt töltünk még egy extra napot, mielőtt visszaindulnánk. És ez bizonyult a legjobb döntésünknek az út során, mert a Zionban töltött kirándulás, sziklamászás, folyóban túrázás kárpótolt minket minden percért, amit a konzervdobozban zötykölődtünk. 

Persze tudtuk, hogy a feketeleves: a hazavezető 1200 kilométer, két napba sűrítve még a fejünk fölött lebeg. De ezeknek a vörös szikláknak van valami elképesztő varázsa, energiája. Mintha egy másik bolygó földjét taposná az ember. Külön szerencse volt, hogy térerő alig akadt a hatalmas hegyek között. Három elképesztően sűrű, zaklatott, kimerítő hét után jól esett, hogy leszakadhatok az e-mailekről, a magyarországi hírekről és a világpolitikai eseményekről, egy kis szünetet adva a lelkemnek, az agyamnak, a folyamatosan tervező énemnek, a teljesítménykényszeremnek.

Az ukrajnai háború kitörésével nekem is sok új kis fejezet nyílt az életemben, amikre nem számítottam.  

A tehetetlenséget, hogy fizikailag nem lehetek ott segíteni a határon, új – máshogyan támogató – ötletek megvalósításába próbáltam csatornázni.

Egy korábban szíriai menekülttáborokban is dolgozó norvég pszichológussal az ukrán gyerekeknek szóló, letölthető feladatlapon kezdtünk el dolgozni. Míg itt, a Berkeley egyetemen – ahol a Fulbright-öszöndíjammal a pszichológia szakon töltöm ezt a tanévet – egy olyan csapat munkájában vehettem részt, amelyik Ukrajnába sugárzott élő panelbeszélgetéseket. 

Megrázó volt az egyik ilyen, kifejezetten szülőknek szóló beszélgetés, ahol azt jártuk körbe a többi, mindenféle területről érkező szakértővel, hogyan lehet a gyerekeket támogatni ebben az elképesztően nehéz helyzetben a háborúval és az ezekhez kapcsolódó érzelmek, félelmek feldolgozásával kapcsolatban.

Közben Magyarországról is egyre több kérés, felkérés futott be hozzám barátoktól, távoli ismerősöktől, mindenféle szervezettől, hogy segítsek egy-egy beszélgetéssel, előadással támogatni, újrakeretezni, más perspektívából látni a szomszédban zajló háborúhoz kötődő félelmeket, szorongásokat. Bár ez többnyire hajlani keléssel és fekvéssel járt az időeltolódás miatt, örömmel tettem, mert az éreztem, hogy így legalább a távolból is segíthetek otthon.

Nem mintha itt, Kaliforniában nem viselte volna meg az embereket az Ukrajnában pusztító háború. Az itteniek biztonságérzete is megingott, és kíméletlenül zúzta szét a –pandémiában megtépázott – maradék illúziójukat is egy kiszámítható világrendről.

Nem hiába szajkózzák szakértők, hogy a legújabb szuperkészség az alkalmazkodóképesség, a flexibilitás. Eddig főleg a rohamosan változó munkaerőpiaci helyzettel kapcsolatban lehetett erről hallani, de úgy tűnik, hogy a mentális és érzelmi állapotunkat illetően legalább ennyire elementáris szükségünk lesz a rugalmasságra, és az állandó változás elfogadására is.

Minderről elképesztően sokat tanulok én is – főleg azoktól az interjúalanyoktól, akik vagy a téma kutatói, vagy olyan traumatikus eseményeken mentek át, amelyekből nemcsak talpra álltak, hanem akár növekedni, tanulni, lelkileg gazdagodni is tudtak a megélt tapasztalatokból. Mivel az ösztöndíjam ennek a területnek a kutatására fókuszál, több mint egy éve készítek a témában interjúkat, amelyek, bevallom, sokszor napokra megviselnek.

Mint például a beszélgetés Ken Druck amerikai klinikai pszichológussal, aki sosem gondolta volna, hogy egyszer azért lesz ő az egyik legautentikusabb gyászszakértő, mert át kellett élnie az élet egyik legmegrázóbb tragédiáját: nagylánya elvesztését. És mégis, amikor ott beszél hozzám ez a 72 éves, sugárzó szemű ember, azt érzem, hogy engem is támogató életigenlés és energia árad belőle. Évtizedek óta dolgozik gyászoló családokkal szerte a világon, de szavai, meglátásai sokat segítenek azoknak is, akik az élet kiszámíthatatlansága miatt érzik talajvesztettnek magunkat.

„Amikor Jenna meghalt, az életem véget ért. Nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy a szívem még mindig dobog” – idézi fel a 26 évvel ezelőtti eseményeket. „Mindent elölről kellett kezdenem, megnyomni a reset-gombot az életemen. Ebben sokat segített, hogy olyan emberek vettek körül, akik nem akartak megjavítani, vagy megszabadítani a fájdalmamtól. Csak ott voltak nekem, és biztonságban érezhettem magam. Aztán megtanultam, hogy mindig csak a következő lélegzetvételre, lépésre kell figyelnem. Mindig csak egy kis döntést meghozni, hogy visszaküzdjem magam az életbe. Mindezt nyitott, teljes szívvel, hogy ne szippantson be a gyűlölet, a düh, a hibáztatás ördögi köre.

A legfontosabb, amit magunkért tehetünk a gyászban, hogy észrevesszük, amikor beindul az irracionális pontok és események összekötése, az »így cselekedhettem volna, úgy kellett volna tennem« történetgyártás. Meg kell ragadnunk a saját torkunkat fojtogató kezünket, és áttenni a szívünkre.

Elkezdeni együttérzést tanúsítani saját magunk iránt” – mondja Ken.

Szerinte ez minden krízisben a legfontosabb lépés. Csak befelé figyeljünk, és tegyünk is magunkért. De ne azon spekuláljunk, hogy ha gyengeséget mutatunk, a másik mit gondol majd rólunk. Mert a legtöbb ember ez utóbbi miatt nem képes kimutatni a félelmét vagy a veszteség miatti fájdalmát, sokszor még családon belül is. Ezek a félelmek bénítóak lehetnek, és megakadályozzák, hogy a krízis a lehető legjobb, legemberibb oldalunkat hozza felszínre.

„Az a baj, hogy az emberek nem hiszik el, hogy az élet – főleg, ha valamilyen tragédia ér minket – egy óriási paradoxon, és ez pont így van rendjén. Nézzen rám: egyszerre vagyok életvidám, gyógyult és megtört. Elveszítettem a lányomat, és ő mégis itt van velem ebben a pillanatban is. Egyszerre érzem a teljes elveszettséget, és a totális bizonyosságot is afelől, hogy ki vagyok és kivé lettem. Mindig szeretnénk valahová sorolni magunkat. Pedig a világ egyáltalán nem csak ilyen vagy olyan lehet.

Sokan azért félnek a változástól, a krízisektől, mert nem hiszik el, hogy az ellentmondások, a szeretet, a veszteség, a gyógyulás, a változás legtöbbször egyszerre vannak jelen az életünkben, és képesek lehetünk elfogadni magunkat, az érzéseinket ezzel együtt.

Az én szomorúságom soha nem fog elmúlni, de számtalanszor társul mellé öröm és boldogság. Ember vagyok. És ilyen az emberi lét: egyet jelent az esendőséggel, és azzal, hogy számtalan dolgot nem tudok irányítani. De az én egészséges és gyógyult lelkem legnagyszerűbb része éppen az a seb, amit a lányom elvesztése okozott.”

Druck szavai az interjú óta sokszor visszacsengtek a fülemben. Épp hogy kiléptünk egy krízisből (legalábbis most úgy tűnik,) újból kollektív gyászon megy át a világ. Újból gyászoljuk az élet kiszámíthatóságába, normalitásába, az emberiség racionalitásába vetett hitünket.

Különösen nehéz ezzel megbirkózni akkor, amikor újból kiderül, hogy az országomban két alternatív valóság létezik. Csakhogy a kettő közötti szakadék minden korábbinál mélyebbnek tűnik. Hol a jövő? És mit hozhat az egyre jobban elhúzódó háború?

Ezek a gondolatok, és a gondolatok által generált érzések sokszor szó szerint bénítóan hatnak. De próbálom ezeket nem elnyomni, kisöpörni. Inkább ítélkezés helyett megvizsgálni őket. Mit tudok ezzel kezdeni? Mihez adhat ez üzemanyagot?

Vagy most az a legjobb, ha csak átengedjem magamon őket? És szabad azért örülnöm is? Lehetnek boldog pillanataim? Eszembe jutnak Druck gondolatai az élet nevű paradoxonról. És már tudom is a választ.

Al Ghaoui Hesna

ITT olvashatod el Hesna korábbi naplóit

Kövessétek Hesna és Ervin amerikai kalandjait a Facebookon ITT, valamint az Instagramon ITT és ITT!

A kiemelt fotó és a cikkben szereplő képek a szerző tulajdonában vannak