Még a nagycsoportban kezdődött, azt hiszem, amikor öltözködésnél megigézve csodáltam Isti combját. Az egészet forradás borította, mert egyszer magára öntötte a forró olajat. Emlékszem, semmi undor nem volt bennem, csak kíváncsiság és csodálat – mekkora fájdalmat kibírt ez a fiú, és milyen érdekes mintázata lett a bőrének! Na, kérem. Hová tűnt belőlünk ez az érdeklődés? Hol vannak azok az idők, amikor a csatából hazatérő férfiak büszkélkedtek bátorságuk, erejük nyomaival? Nekünk, nőknek miért ne lehetne ugyanezt? Ki magyarázta meg nekünk, hogy csakis a tökéletesen sima, szőrtelen, pattanástalan bőr lehet szép vagy szexi? Hiszen a hegek nagyon is érdekesek! Mintha felfedeznivaló tájat varázsolnának az unalmas lapos környezetből – a síkon is lehet jókat kirándulni, de mennyivel jobb, ha változatosak a domborzati viszonyok!

 Rám van írva

Nem életmódmagazinos „fogadd el magad” – duma következik. Nem beszélek a levegőbe. Nekem a hegeim beszélnek, ők viszont nagyon is komolyan. Tele vagyok velük.

A testem nem egy üres lapokkal teli füzet, amire maximum felfedezni vágyó férfiujjak rajzolnak láthatatlan mintákat – én, kérem, teleírt könyv vagyok.

A térdemen az a heg gyerekkoromból van, amikor a szorongásomat csak úgy tudtam elviselni, ha tévénézés közben haraptam a bőrömet egy ponton. Megmaradt. A másik térdemen már kamasz koromban nyílt szét a bőröm egy sportsérülés során, emlékszem, ahogy nevetve álltam fel, miközben csorgott le a vér a zoknimra. A hasamon a heg arra emlékeztet, amikor 17 éves koromban közölték, hogy valószínűleg rákos vagyok. Bátor voltam, másik kórházba mentem, jó orvosok láttak el, és egy hétnyi öntemetés után kiderült, hogy jóindulatú. Mármint én is az vagyok, meg a daganat is, amit azért csak eltávolítottak. Azóta elpusztíthatatlannak érzem magam, mert megbékéltem abban az egy hétben azzal is, hogy itt hagyom ezt az világot. Nem véletlenül folytathatom tovább.

A gáthegem arra emlékeztet, hogy képes voltam túlélni a szülést (jól van, nekem nagy munka volt). A könyökömmel meg egyszer elestemben betörtem a parkettát – mi ez, ha nem annak a jele, hogy erősebb vagyok a környezetemnél? Az a kis heg nem számít – de látnád a padlót! A fejemen a heg a nagymamám radiátorára emlékeztet. Épp amiatt sikerült betörnöm, mégis kifejezetten szeretem, ahogy a nagyi házának minden szegletét imádom, mert ott szeretet vett körül.

Így lettem párduc 

Ez még mind semmi, ilyen hegei mindenkinek vannak (alig várom, hogy mesélj te is a történetükről!). De egy kellemetlen és fertőző kullancsnak köszönhetően sikerült megfoltosodnom. Szó szerint heges foltok borítanak mindkét combomon, a derekamon, a mellem alatt, a hasamon, a hátamon, szklerodermának hívják. Kapok gyógyszereket, az orvosok mindent megtesznek, hogy megállítsák, halványítsák őket, van krémem, és bizony használom is, mert ezt a párducosodást én is túlzásnak érzem.

Én, a nagy hegmániás, aki másokon is imádom a nyomokat, azért megszeppenek, amikor a tükörbe nézek vagy amikor mások szánakozó tekintetével találkozom. Aztán idén nyáron csak felvettem a rövidnadrágot, a fürdőruhát, és úgy döntöttem, nem érdekel. Aki megnéz magának, az megérdemli, amit lát, mit kíváncsiskodik. Mára már nagyjából elfogadtam a foltosságot, de azért vágyakozva gondolok vissza arra az időre, amikor nem viseltem nyomait sem a betegségnek, sem annak, amit szerintem jelképez: lelki hegeim lenyomatát.

De lassan megszokom őket is, sőt: elviszem táncolni, kirándulni, szeretkezni őket. Jönnek velem, és a szenvedés okozta foltokkal osztozom – mit osztozom,  fürdöm, játszom, nevetek – az örömben.

Aggkoromban pedig (ha megérem) a kórházi ágyon, büszkén mutogatjuk majd egymásnak szobatársaimmal, hogy „nézd: ez az epeműtétem hege, két napig bírtam a fájdalmat, és egészséget kaptam a forradásért". A szívátültetéses életet, a mellrákos a túlélését látja a hegekben, és ünnepli, hogy küzdött, kitartott... és győzött.

Győztünk, srácok, már most, ne szégyelljük a trófeáinkat!

 Fenyvesi Zsófi

Képünk illusztráció, forrás: Flickr