-

Mire is vágyhatna így a riói játékok közben (szeptemberben kezdődik a paralimpia, ne felejtsük!) egy szülő szíve, mint hogy a gyermeke álljon a dobogón? Mi lehet nagyobb boldogság egy anya vagy egy apa számára, mint az, hogy a magyar himnuszt hallja, ami az ő aranyérmes gyerekének szól? Most lehet, hogy ki fogtok kicsit akadni... Szerintem van ennél sokkal nagyobb boldogság: hogy a lányomnak normális gyerekkora legyen.

A fő dolog

Valamit szögezzünk le már az elején. Végigizgultam eddig az olimpiát, teljes szívemből szurkoltam sportolóinknak, és leesett állal bámultam a teljesítményüket. Őszintén örülök a sikerüknek, és csodálom őket azért a munkáért, amit kicsi koruktól belefektettek a sportba, versenyzésbe, önmaguk legyőzésébe. Tiszteletreméltónak tartom az eredményeiket, és az, amit most kifejtek, semmit sem von le az ő értékükből. Sőt! A rokonaim között sok az olyan sportoló, aki olimpia nélkül is kiteszi szívét-lelkét a céljaiért, és nekik is teljes erőből szurkolok, elismerem őket.

Most jön a de

Az egyik ismerősöm versenyszerűen úszott egészen addig, amíg egy krónikus betegség miatt abba nem kellett hagynia az egészet. Nagy csalódás volt, nehezen találta meg a saját útját. De végül meglelte, családot alapított, és nemrég látták az uszodában a gyermekével. Persze rögtön meg is kérdezték, hogy ő is versenyszerűen úszik-e majd, mire az anyukája azt válaszolta: ha rajta múlik, soha! Mert emlékszik még arra, milyen volt minden nap ötkor kelni, az iskolában kókadozni, a délutáni edzés után hullafáradtan hazaérni, kimaradni minden buliból, minden osztálykirándulásból. Hogy milyen hétvégék nélkül élni, amikor csak a következő versenyre való felkészülés a fontos. És ezt ő nem akarja a saját gyerekének.

Én is így érzek

Itt az én kisasszonyom, aki egyébként ügyes minden sportágban, de eszem ágában se lenne az olimpiai dobogóra képzelni akkor sem, ha a tanárai áradoznának arról, milyen tehetséges. A komoly versenyeztetéstől és a napi szintű edzéstől is féltem. Nem akarom, hogy versenyezzen – persze, ha ő akar, akkor majd szól, és megbeszéljük –, hogy stresszeljen, hogy másokhoz mérje magát, hogy üvöltsön vele az edző, hogy karikás szemmel tántorogjon elő a szobájából minden hajnalban.

Azt akarom, hogy játsszon, rohangáljon, barátkozzon, a semmibe bámuljon, hogy hétvégén kipihenje az iskolát, és a lehetőségekhez mérten gondtalan, szertelen, igazi pocsolyába ugrálós, ráérős gyerekkora legyen.

Nem akarom belehajszolni valami edzésbe, különórába csak azért, mert mostanság ez a divat. Amióta rájöttünk, mennyi minden dől el gyermekkorban, hogy az agy micsoda szivacs, hogy a test mennyire hajlítható, azóta rászálltunk a kis ötévesekre, sőt a háromévesekre is. Levadásszuk őket, tágítjuk a határaikat, edzők kényére és kedvére hagyjuk őket, ahol keménnyé formálódnak, és egy olyan világba csöppentjük a gyerekeket, ami nekem cseppet sincs ínyemre.

Mert verseny van, kérem!

Már csak azért is, hogy „olyan” klubba kerüljenek, „olyan” edzőhöz. Sok szülő bármit megad azért, hogy egy menő szakember foglalkozzon a gyerekével azon a címen, hogy ő mindent megad a csemetéjének, és semmilyen lehetőségtől nem tartja távol. Ez igaz. De a döntésével akkor is távol tartja valamitől, mégpedig a fent vázolt gondtalan gyerekkor lehetőségétől. Az nem ugyanolyan fontos, mint a teljesítmény?

Az én lányom – amennyiben másképp nem dönt – nem lesz hazánk büszkesége, nem éli át azt az örömöt, ami a célba éréskor, a világrekord elérésénél tölti el a szíveket. Bánom? Nem.

Mert a sima, egyszerű, mezei sport esetében – amikor egyébként ugyanúgy harcolunk önmagunkkal, és törekszünk a jobbnál jobb eredményekre – nem kell legyőznünk senkit, sem a barátainkat, sem az elvárásokat, sem a stoppert, nem kell csodagyerekként teljesítenünk minden egyes napon. Nem izgulunk amiatt, hogy egyetlen karcsapáson múlt egy egész verseny, nincs rajtunk teher, felelősség, nyomás. A mozgás tiszta örömét éljük át.

Az aranyéremnek pedig mindig két oldala van. Az egyik csillog, a másik oldalról pedig mesélhetnének a hányásig hajtott, izomlázzal, stressz-szel, fáradtsággal, kudarcokkal, fertőzésekkel, állandó összehasonlítással küzdő gyereksportolók. Persze nem mind, ne általánosítsunk.

Lusta vagyok?

Lehet. De nem fogom kiverni, vagy kiveretni a gyerekemből – a szó egyik értelmében sem – a létező legjobb teljesítményét. Csak akkor, ha ő is őszintén erre vágyik. Mindig a sikeres sportolókkal foglalkozunk, akik elértek valamit, azokkal nem, akik középszerűek, gyengék, esetleg csak a szülői nyomás miatt vannak ott, ahol. Mi van velük? Ők mit éreznek, amikor végignéznek egy olimpiát? Nem akarom látni a gyerekem szemében a legyőzöttek tekintetét, sem az edzői kioktatást hallani, sem azon lamentálni, milyen sporteszközzel lehet addig kínozni az izmait, amíg két másodperccel jobb időt fut. Nekem kellenek azok a másodpercek, azok a reggelek. Sétálni fogunk, ráérősen, természetet járni, bohóckodni, és igen, igen, tízig aludni hétvégeken! Vessetek meg érte! Valakinek szurkolni is kell.

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/file404