-

Például Verrasztó Dávid eredményével kapcsolatban, aki egyéni csúcsától jócskán elmaradva nem jutott döntőbe abban a számban, amelyben világbajnoki ezüstérmes volt tavaly. Négy perc 14 másodperc alatt úszott le 100-100 méter pillangót, hátat, mellet és gyorsot. Ez számára nem jó eredmény, de ettől még emberfeletti teljesítmény. Mindössze tizenegyen tudtak nála gyorsabban úszni aznap a világon ebben a számban. Nem hiszem, hogy ezt fel tudja fogni bárki, aki kritizálja az úszását. Nem hiszem, hogy bárki, aki károgott és szidta, az képes értelmezni, mekkora munka van abban, hogy valaki négy perc 14 másodperc alatt leúszik 400 métert négy különböző úszásnemben.

Itt kezdődött valami szégyenletes: jött a cselgáncsozók, birkózók, ökölvívók meccsei után a siránkozás, kicsit el lehetett temetni Cseh Lacit is a 200 pillangó döntője után, a vízilabda bukását is remekül meg lehetett ideologizálni, sőt Gyurta Dani és Risztov Éva sem váltotta be az hozzáfűzött reményeket.

Merthogy reményvesztett emberek tömege várta kiéhezve az újabb 15 perc boldogságot, amit egy sportolói teljesítmény adhat az elkeseredett és kilátástalan életükben. Ha pedig nem kapják meg ezt az utolsó utáni falat jóérzést, akkor kitör belőlük minden düh és indulat.

A tehetetlen fajtából, amit jól ki lehet vetíteni az éppen aktuális, amúgy is csalódott sportolóra. Nem az empátia, az együttérzés, hanem a gyűlölet robban rá a billentyűzetre, és hagy örökre nyomot a digitális térben.

Merthogy a sportolók csalódottak ilyenkor, ez nem kérdés. Nincs náluk szomorúbb, amikor nem tudták kihozni magukból a maximumot azon a napon, abban a pillanatban, amint végre eljött a megmérettetés ideje. Velem egyszer történt ilyen az egész pályafutásom során. Egy Európa-bajnokságon, amely előtt két héttel az edzésen még világcsúcsot úsztam. Elvégeztük a munkát, részt vettem az edzéseken, elutaztam a versenyre abban a tudatban, hogy én vagyok a legjobb, majd eljött az a nap, amikor az ébredés pillanatában tudtam, hogy nem fog menni. Pokoli volt. A döntő előtt az éreztem, hogy nem úgy mozognak az izmaim, mint edzésen, minden kellemetlen, rossz a közérzetem, és mindenre jobban vágyom, mint arra, hogy beugorjak a vízbe. Én, aki fejben mindig egyben voltam, imádtam a versenyhelyzetet, az ezzel járó izgalmat és az adrenalint, aki minden egyes alkalommal úgy ment oda a rajtkőhöz, hogy megeszi az ellenfeleit. Ez egyszer viszont kifogtam egy olyan napot, amit ma már úgy azonosítok: „egész nap filmet akarok nézni pokrócba burkolózva egy bögre kakaóval”. Szerencsém volt, mert mindez nem egy paralimpián történt. Még nagyobb szerencsém, hogy nem olimpikonként kellett átélnem ezt az ötkarikás játékokon, amikor több millióan figyelik a mozdulataimat árgus (és roppant szakértő) tekintettel, hogy aztán a fotelból megfogalmazzák azt, amit én is pontosan tudok: ez nem jött össze.

Egy empatikus környezetben ilyenkor ölelés és vigasz járna, nem pedig még néhány rúgás az amúgy is fájó pofon után.

Mindenki tudta, hogy ennek az olimpiának is lesznek nagy bajnokai, és olyan résztvevői is, akiknek nem sikerül az, amiért odautaztak. Akinek aznap nem megy az úszás, rosszul fújnak a bírók, elpártol mellőlük a szerencse, szembe fúj a szél, aki vacakul aludt előző este... vagy rosszul reagál arra a felfoghatatlan és összehasonlíthatatlan miliőre, amit az öt karika jelent. Tudtuk, hogy lesz olyan a 160 főből, akinek minden összejön, a csillagok is úgy állnak, ahogy neki kedvez, és lesz olyan, akinek egyszerűen semmi nem sikerül.

A győzteseket remekül tudjuk kezelni. Ünnepeljük őket a reptéren, a köztereken, a villamossínen (ja, nem, ott csak a focistákat), a Facebook-oldalunkon és a szívünkben is. De mi a helyzet azokkal, akik csalódottan és elkeseredetten térnek haza? Miért jobb újra és újra szembesíteni őket a kudarccal?

Nem tartom szerencsés helyzetnek a verseny utáni interjúkat sem. Ezek talán fontosak a nézőnek, de a sportolók sebeit inkább mélyítik. Az elcsigázott, saját magunkban csalódott sportolók úgy magyarázkodnak a közvéleménynek, mintha muszáj lenne nekik. Racionális kérdésekre próbálnak meg egy teljesen irracionális testi és mentális állapotban válaszolni, pedig ezeket a párbeszédeket csak saját magukkal kell lefolytatniuk. Esetleg az edzőjükkel és a sportpszichológussal. Mi történt, mi volt a hiba, mit kellett volna másképp csinálni? Nekem aztán egyetlen sportoló sem tartozik magyarázattal és bocsánatkéréssel. Nincs olyan olimpiai eredmény, amelyért elnézést kéne kérni.

Én Verrasztó Dávidra sem nehezteltem, amiért nem vállalta a 200 vegyesen való indulást, és inkább hazautazott. Én nem így tettem volna, de nem vagyunk egyformák, nem egyformán reagálunk ugyanarra a helyzetre. Ha Dávid úgy érezte, hogy a pályafutása szempontjából előnyösebb, ha kihagyja az adott versenyszámot, akkor ezt miért ne tehette volna meg? Megtehette Gyurta Dani is 100 mellen, amikor visszalépett a szétúszástól, és Hosszú Katinka is, aki nem vállalta az indulást 200 pillangón.

Különösen „kedvelem" azokat a számonkérő kommenteket, amelyek azzal jönnek, hogy állami pénzen készültek fel ezek a sportolók, és igenis kötelességeik vannak. Ilyenkor csak azt felejtik el, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt a szüleik beíratták őket egy egyesületbe, ahol befizették a tagdíjat, megvették a sportoláshoz szükséges felszerelést, sok esetben fizették a versenynevezést és az utazási költségeket. Hosszú-hosszú éveken keresztül így ment ez, mígnem megszületett az első olyan eredmény, ami után már járt némi támogatás is.

Ők már mind győztek valahol, valamikor azért, hogy itt lehessenek ebben az elit csapatban. Mind ilyen-olyan bajnokok, a kiválasztottak, a legjobbak. Mindenki saját erejéből szerzett kvótát és vívta ki a válogatottságot.

Ők azok, aki valamiben a legjobbak, és emellett még vállalják, hogy az országunkat is képviselik. Nem véletlen, hogy amikor Katinka felállt a dobogó legfelső fokára, akkor nem azt mondták, hogy Magyarország olimpiai bajnok lett, hanem: „the winner is: Katinka Hosszú, Hungary".

Köszönjük meg mind a 160 indulónak, hisz amellett, hogy kiemelkedően jók valamiben, és küzdenek saját magukért, még nekünk is örömet és büszkeséget próbálnak szerezni azzal, hogy mindezt magyar címeres ruhában teszik. Azoknak, akik csalódottan és elcsigázva jöttek haza, adjunk inkább egy hatalmas ölelést és vállveregetést, mert sokkal nagyobb szükségük van rá, mint akármelyik bajnoknak.

Pásztory Dóri