„Világéletemben attól tartottam, hogy egy átlagos, szürke kis senki leszek” – Interjú Csonka Eszter testépítő-világbajnokkal

–

Gyárfás Dorka/WMN: Most, hogy már nem versenyzel, akármit ehetsz?

Csonka Eszter: Akármit ehetnék, csak mivel tizenhét évesen anorexiás voltam, és ötvenkét kilóról lefogyókúráztam magam harminckettőre, ezért maradtak bizonyos blokkok a fejemben, amiket azóta sem küzdöttem le. Olyan ez, mint az alkoholizmus: nem lehet belőle kigyógyulni, csak tünetmentessé válhat az ember. Bár már ehetnék akármit, de sosem fogok. Személyi edzőként is azt vallom, hogy ami nem szolgálja a célunkat, annak nincs helye a tányérunkon.

Gy. D./WMN: És most mi a célod?

Cs. E.: Autentikusnak maradni a klienseim előtt, és hogy jól érezzem magam a bőrömben.

Gy. D./WMN: Mikor hagytad abba a versenyzést?

Cs. E.: 2018-ban versenyeztem utoljára. 2019-ben még szerettem volna elindulni, csakhogy az egészségem – ahogy Edináé is a filmben – erősen megromlott, és ez megakadályozott benne. Azt hiszem, nem voltam elég bölcs a felkészülés alatt, túlzásba vittem a kardiózást, a koplalást és a kémiai szereket, és egyik napról a másikra nem tudtam felkelni az ágyból, még a kutyáimnak sem tudtam enni adni.

Akkor felhívtam az apukámat, és megkérdeztem tőle, hogy nagy csalódást okoznék-e neki, ha abbahagynám a felkészülést. Ő meg azt mondta, már réges-rég abba kellett volna hagynom. Azóta nem versenyzek.

Gy. D./WMN: Miért érezted úgy, hogy az apukád jóváhagyása kell ehhez?

Cs. E.: Édesanyám már nem él (ahogy Edina anyukája sem a filmben), és amióta meghalt, különösen közel kerültünk egymáshoz az apukámmal. Az ő véleménye mindennél fontosabb most nekem.

Gy. D./WMN: De nem ő terelt erre az útra, igaz?

Cs. E.: Nem, de ha azt mondta volna, hogy „márpedig kislányom, amit elkezdtél, azt fejezd is be”, akkor ha beledöglök is, megcsinálom. Ami ebben az esetben azt jelentette volna, hogy végigküzdöm a felkészülést, és elindulok azokon a versenyeken, amiket kitűztem magam elé. 

Gy. D./WMN: És milyen érzés volt, hogy ő tulajdonképpen melléd állt?

Cs. E.: Nagyon megnyugtató. Nekem világéletemben megfelelési kényszerem volt a szüleim felé – ezért is lettem annak idején beteg. Úgyhogy nagyon megnyugtatott, hogy apa azt jelezte vissza, hogy jól döntöttem.

Gy. D./WMN: És honnan jöhet ez a megfelelési kényszer?

Cs. E.: Szerintem nálam még a magzati korból származik.

Amikor édesanyám engem várt, nagyon sokat sírt, mert az édesanyja épp haldoklott. Mindig is megmagyarázhatatlan lelkiismeret-furdalásom volt iránta, ebből táplálkozott, hogy meg akartam felelni neki.

Gy. D./WMN: És ezt nem lehet elengedni egyszer?

Cs. E.: Biztosan lehet kezelni, de én nem tudtam elengedni.

Gy. D./WMN: És az anorexiád hogyan kezdődött?

Cs. E.: Szerintem az az élmény váltotta ki, amikor egy középkorúnál valamivel idősebb férfi azt mondta nekem – bocsánat a csúnya szóért –, hogy olyan jó fenekem van, hogy legszívesebben most meg…

Gy. D./WMN: …dugna?

Cs. E.: Csúnyábban mondta…

Gy. D./WMN: Megbaszna?

Cs. E.: Igen, ezt mondta. Ez engem teljesen elriasztott attól, hogy nőiesnek tűnjek.

Félni kezdtem attól, hogy egy idegen férfi engem bánthat, miközben én még anyáék kicsi lánya vagyok – ezért nem akartam felnőni. Szerettem volna örökre vékony kislány maradni.

Gy. D./WMN: Elmesélted a szüleidnek, hogy mi történt veled?

Cs. E.: Persze, elmondtam, de nem igazán lehetett vele foglalkozni, hiszen a szüleim nem tehettek semmit mások primitívsége ellen. 

Gy. D./WMN: És az anorexiádat hogyan kezelték?

Cs. E.: Édesapám bolondériának tartotta, anyukám nagyon aggódott – szép szóval és csúnyán is próbálkozott jobb belátásra bírni. Sokszor küldtek pszichiáterhez, mígnem egy ilyen alkalommal azt mondták nekem, hogy harminckét kiló lettem, ez az a pont, amikor be kell feküdnöm a pszichiátriára. Akkor azt gondoltam magamban, hogy márpedig én nem vagyok elmebeteg, nem fogok befeküdni, nem megyek azok közé, akik tényleg kezelésre szorulnak. Ezután elkezdtem kicsivel többet enni, főleg, amikor a család is látta. Nem arra kell gondolni, hogy akkor már megettem például egy oldalast, csak egy narancsot vagy joghurtot, ilyesmit.

Gy. D./WMN: Miért, addig mit ettél?

Cs. E.: Nem szeretnék tippeket adni egyetlen anorexiás betegnek sem, de reggelire egy joghurtot ettem, ebédre kettőt, vacsorára megint egyet. És ha megettem véletlenül egy almát, akkor már lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen anélkül is tök jól megvoltam. Persze, korgott a gyomrom, a menstruációm elmaradt, és a lengőbordám böködte a bőrömet, de tudtam így élni.

Gy. D./WMN: Úgy tudom, ekkor a bátyád levitt egy edzőterembe.

Cs. E.: Igen, megunta, hogy zörög a csontom, és nem izom lapul a bőröm alatt. De az edzőteremben is túlzásba estem, mert onnantól meg hét napból hetet edzettem.

Gy. D./WMN: Hogy volt egyáltalán erőd hozzá?

Cs. E.: Már csipegettem egy keveset. Még mindig nem normális mennyiséget, de már eszegettem.

Gy. D./WMN: Hogy lett ebből aztán életcél?

Cs. E.: Elkezdtem jobban érezni magam a bőrömben, tetszett, hogy fittebb vagyok.

Elkezdtem tetszeni magamnak a tükörben. Már nem álltak ki a bordáim, kezdtem normális formát ölteni.

Gy. D./WMN: Ettől nem jöttek újra a bókok?

Cs. E.: A mai napig úgy van velem, hogy nagyon kevés ember kedveskedő dicsérete érint meg. Mindig is leginkább magamnak akartam megfelelni.

Gy. D./WMN: Hogy lett belőled aztán versenyző?

Cs. E.: Egy nap odajött hozzám a teremedző, és azt mondta, látja, milyen kitartó vagyok, és jó a genetikám, nem lenne-e kedvem versenyezni. Tőle például nagyon jólesett a dicséret, teljesen felvillanyozott. Világéletemben attól tartottam, hogy egy átlagos, szürke kis senki leszek, szerettem volna valamiben kiugró lenni. Úgyhogy elkezdtem vele a felkészülést. 

Gy. D./WMN: Nem érzed furcsának, hogy mégiscsak a külsőd lett az eszközöd, azon dolgoztál, hogy azzal érj el sikereket?

Cs. E.: Nem, mert onnantól kezdve, hogy a Women’s Physique kategóriába kerültem, már inkább meghökkenést váltottam ki az emberekből. Például

a pénztárnál összesúgtak a hátam mögött, vagy feltűnően bámultak, önmagukat észre sem vették. Nem azt mondom, hogy ez rosszulesett, de eleinte furcsa volt, hiszen az edzőterem világában nem kirívó, ha valaki izmosabb.

Gy. D./WMN: Volt olyan álmod, amit fel kellett adnod ezért a karrierért?

Cs. E.: Nem igazán. Amint megismertem ezt a világot, már nem érdekelt semmi más.

Gy. D./WMN: Itt teljes elfogadást éltél meg?

Cs. E.: Igen. Istennek hála azt vettem észre, hogy még a fiúk is inkább barátként kezelnek, nem nőként. Igaz, azzal a testalkattal, amivel versenyeztem, nem is voltam igazán nőies. De az edzőtermi közösség majdnem olyan volt, mint egy család.

Gy. D./WMN: Azért húszéves korod után már bizonyára volt olyan, akinek a szemében nőnek szerettél volna látszani…

Cs. E.: Gyerekem sajnos nem lett, és a versenyzés mindent felülírt nálam. Betöltötte és kitöltötte az egész életemet.

Gy. D./WMN: És hamar jöttek az eredmények?

Cs. E.: A fitneszkategóriában főleg külföldön értem el sikereket, mert itthon minden bírónak megvan a kedvence, nekem pedig karakteres az arcom, nem vagyok egy plázacicatípus. A Women’s Physique kategóriában már kiemelkedőbb eredményeim születtek. Ezt úgy is hívják, hogy mezítlábas kategória – nem a magas sarkús –, ahol sokkal inkább az izmokon van a hangsúly.

Gy. D./WMN: A te életedben is volt egy olyan karizmatikus edző, mint a filmbeli Ádám?

Cs. E.: Én annak idején a volt férjemmel edzettem, hosszú-hosszú éveken keresztül, és sok mindent tettem azért, mert ő azt mondta. Szedtem például olyan terméket, aminek akkor még nem ismertem a hatását, egy olyan tablettát, amiről azt állították, csökkenti a testzsírt. Erről a mai napig nem tudok leállni, mert megbolygatta a pajzsmirigyműködésemet.

Nem kellett volna olyan vakon bíznom benne, mert valószínűleg ő sem volt elég tájékozott a témában. 

Gy. D./WMN: Akkor tehát a te történeted elevenedik meg a filmben? Hiszen Edina is igazából Ádám álmait váltja valóra, ezért pedig bármire hajlandó, míg rá nem ébred, hogy ez az egész nem róla szól.

Cs. E.: Igen-igen. A film egyik rendezője, Nemes Anna, korábban egy dokumentumfilmet készített női testépítőkről, aminek én is az egyik szereplője voltam. Ennek kapcsán beszélgettünk az életemről, és mivel én mindenben az őszinteség híve vagyok, neki is nyíltan elmeséltem az életem, ő pedig felhasználta a Szelíd forgatókönyvéhez.

Gy. D./WMN: És milyen volt egyszer csak kívülről, egy kreált történetben viszontlátni az életedet?

Cs. E.: Nagyon tanulságos volt, saját magamat kellett általa jobban megismernem és elfogadnom. A forgatás is sok mindenre ráébresztett: régebben az emberek elől is bujkáltam, mert úgy éreztem, nem vagyok csinos lány, inkább ne is nézzen rám senki, itt pedig el kellett fogadnom, hogy az arcomtól mindössze öt centire van egy kamera, és akkor is figyelnek, bámulnak, ha nem minden tincsem áll tökéletesen.

Gy. D./WMN: És amikor eljátszottad a korábbi életed, mennyire volt ez már múlt számodra?

Cs. E.: 2018-ban, amikor versenyeztem, már nem voltunk együtt a férjemmel, ebben pedig szerepet játszhatott, hogy már nem voltam olyan nőies, mint amennyire ő szerette volna. De ez nemhogy nem bizonytalanított el, inkább hatalmas löketet adott, hiszen ezután nyertem el a profi kártyát és a világbajnoki címet, és ezt már mind magamnak köszönhettem. Akkor már csak magamnak akartam megfelelni.

Gy. D./WMN: És miután elérted a legnagyobb sikert, világbajnok lettél, úgy érezted, már be is fejezheted a versenyzést?

Cs. E.: Igazából az egészségem miatt hagytam abba. És bár a mai napig gyakran kérdezgetnek, hogy mikor folytatom, én úgy gondolom – és remélem, ez nem tűnik szerénytelenségnek –, hogy a csúcson kell abbahagyni.

És ahol sas voltál, oda ne menj vissza verébnek.

Negyvennégy éves vagyok, a kötőszöveteim már nem a régiek, az idő nem nekem dolgozik. Lehet, hogy fel lehetne készülni még, de engem már nem érdekel mindenáron.

Gy. D./WMN: Egyébként ezt a sportot bármeddig lehet űzni versenyszinten is?

Cs. E.: Igen, csak az egészség szab neki határt, illetve az emberi bölcsesség, hiszen ezen a szinten már nagyon egészségkárosító tud lenni. Sajnos a szerek a pszichét is károsítják, a férfiak esetében például agresszivitást válthatnak ki, de mivel a női testben is felborítják az ösztrogénszintet, és ezáltal megemelkedik a tesztoszteron, így őket is érintheti az erőszakosság. Illetve hangulatingadozást is okozhatnak.

Gy. D./WMN: Abban, hogy nem született gyereked, ez milyen szerepet játszott?

Cs. E.: Az inkább azért alakult így, mert a sport mindennél fontosabb volt nekem, és a férjem is inkább magát és a sportkarrierjét helyezte előtérbe, nem akart gyereket.

Gy. D./WMN: Hogyan tudtad a Szelíd színészi feladatait megoldani? Erős érzelmeket kellett megjelenítened egy másik amatőr színésszel, Turós Györggyel (aki szintén a testépítők világából érkezett), és úgy tűnik, mindketten teljesen átlényegültetek.

Cs. E.: Eredetileg a volt férjemmel akarták eljátszatni Ádám szerepét, de én erre nemet mondtam, nem szerettem volna. A közös élményeinket viszont nem volt nehéz újraélni a történetben, mert addigra már mindent helyre raktam magamban.

Nagyon érdekes a memóriám: borzasztóan el tudja raktározni az érzéseket és az illatokat, vagy azt, hogy egy szituáció mit váltott ki belőlem. Ezért is tudtam az edzések során megélt fájdalmat eljátszani.

Gy. D./WMN: Minden egyes jelenetben egy konkrét, valós élményt idéztél fel?

Cs. E.: Igen.

Gy. D./WMN: És milyen volt Turós Györggyel partneri viszonyba kerülni?

Cs. E.: Hála istennek baráti kapcsolat alakult ki közöttünk a forgatás alatt, egy hullámhosszon voltunk.

Gy. D./WMN: És a profi színészekkel, például Kerekes Évával, Krisztik Csabával?

Cs. E.: Velük kicsit olyan voltam, mint egy kislány, meg voltam szeppenve. Nagyon tisztelem a színészeket, és a munkájukat. Nem akartam, hogy azt gondolják rólam, milyen amatőr vagyok.

Gy. D./WMN: A film egyik mozzanata szerint a testépítő versenyek felkészüléséhez olyan sok pénz kell, hogy a versenyzők kénytelenek prostituálódni. Ez igaz?

Cs. E.: A mi kis városunkban, Győrben, azért ilyesmi nem fordult elő. De volt rá precedens, hogy egy Arnold Classic után – ami egy jelentős verseny – megkeresett egy profi fotós, hogy készíthet-e a weboldalára képeket rólam. Kaptam is érte pénzt, amit aztán a férjem rakott el, de szerintem a fotós még jobban keresett vele, mert ez egy fizetős oldal volt.

Gy. D./WMN: Le kellett venned hozzá a bikinidet?

Cs. E.: Á, nem. Nem is vettem volna le. Annál sokkal fontosabb, hogy apukám utána is a szemembe tudjon nézni.

Gy. D./WMN: És ő ott volt a versenyeiden?

Cs. E.: Nem, soha. Azt mondta, nem tudná végignézni, hogy a kislányát bikiniben bámulják.

Gy. D./WMN: A filmet sem látta?

Cs. E.: Még nem, de az előzetest megmutattam neki, és amikor megkérdeztem, hogy tetszett, azt mondta, nem igazán tudja, mert van egy jelenet, amiben hiányos öltözetben egy szállodai szobában ül mellettem egy férfi, és ő aggódott, mert mégis csak a lánya vagyok – nem is biztos benne, hogy szeretné tudni, miről szól az a jelenet. De azért azt mondta, a premierre eljön velem.

Ahogy ő az én szememben a piedesztálra emelt édesapa, úgy én az ő szemében mindig is a kislánya maradok.

Gy. D./WMN: A filmben többször látható, hogy hiába Edina a bajnok, a gratulálók mindig a férjéhez lépnek oda, ő zsebeli be helyette a dicsőséget. Ez veled is így volt?

Cs. E.: Én is mindig hárítottam a gratulációkat, mert úgy éreztem, nem az én érdemem, hanem az edzőé, de ma már nem így tennék. Akkoriban amint lejöttem a színpadról, az első gondolatom az volt, hogy mit szeretnék enni, a második meg az, hogy mi lesz a következő cél. Sosem szerettem a dicsfényben fürdeni, mindig azt néztem, merre lehetne tovább haladni. 

Gy. D./WMN: És milyen ételről álmodoztál egy-egy verseny után?

Cs. E.: Pizzáról. Az például nagyon emlékezetes élmény, amikor a spanyolországi Arnold Classic után a Domino nevű pizzériában pizzát ettem. Más versenyzők ennél sokkal többet esznek, igazi habzsi-dőzsit csapnak a verseny után, de én nem szeretem a teltségérzetet. Ha túl sokat ennék, attól csak rosszul érezném magam.

Gy. D./WMN: Mennyi koplalás előz meg egy-egy megméretést?

Cs. E.: Három-négy hónap, ami nem azonnali, hanem fokozatosan csökkentett szénhidrátbevitelt jelent. Illetve a végén már a sóval és vízzel is kell manipulálni.

Gy. D./WMN: Sosem szegted meg? A filmbeli Edina dugicsokikhoz folyamodik, amikor ki van borulva.

Cs. E.: Ez rám egyáltalán nem jellemző, én kamaszkorom óta nem ettem csokit. Ha édességet ettem, az is proteinszelet volt, azt is azért, mert jól működik tömegnövelésre.

Néha eszembe jut, milyen a kapucíner íze, és akkor egy percre elálmodozom, de aztán tovább is lépek.

Gy. D./WMN: Elmondod, hogy manapság hogyan étkezel?

Cs. E.: Reggel ötven-hatvan gramm főtt rizst eszem egy adag proteinnel, lenmaggal és magkeverékkel. Ez kicsit olyan, mint egy tejberizs, nagyon szeretem – egy dietetikus barátnőm állította össze nekem. Ebédre, mondjuk, húslevest fogyasztok, mert kell a kollagén, és szeretem is, aztán csirkét és rizst. Délután puffasztott rizst proteinnel, este pedig egy nagy adag salátát csirkével, tojással, sajttal, illetve erre is teszek lenmagot.

Gy. D./WMN: Sosem csalsz?

Cs. E.: Nem, mert szeretnék autentikus maradni a klienseim előtt, és nem szeretnék visszaesni abba a gödörbe, amiből egyszer már kimásztam. Bár ma már ehetnék bármit, a testépítés annyira az életformám lett, hogy igyekszem továbbra is nagyon figyelni az étkezésemre, és a személyi edzettjeimet is az egészségesebb életvitel felé terelgetni. De azért ha van egy-egy jól sikerült napom, amikor jól ment a lábmunka, akkor megengedek magamnak egy dürüm dönert. Azt nagyon szeretem.

Gy. D./WMN: És azután, hogy kikerültél a házasságodból, tudtál új lapot kezdeni?

Cs. E.: Igen, de az új párom szintén edző, neki volt Győrben először edzőterme. Nekem a szüleim házassága a példa, és azt láttam otthon, hogy egy nő maradjon mindig a háttérben. Ezért vannak dolgok, amikben egyenrangúak vagyunk, de más dolgokban őt próbálom segíteni. A mostani párom nagyon féltett ettől a filmtől, attól tartott, Budapest és a filmszakma majd beszippant és elvesz tőle, de ma már látja, hogy ez nem történt meg. Hatalmas élmény volt nekem, és ha azt mondanák, kezdjük az egészet elölről, a válaszom az lenne: gyerünk. De ettől még az életem Győrben van.

Gy. D./WMN: És mit gondolsz, a film kiknek szól elsősorban?

Cs. E.: Mi ezzel a filmmel szerettük volna lebontani a sztereotípiákat és megmutatni, hogy ebben a sportban mi minden van. Úgy látom, a mai fiatal lányok – Edinával ellentétben – nem egy fiú vagy férfi utasításait próbálják követni, hanem inkább a TikTok-világnak szeretnének megfelelni. Azokra a celebekre próbálnak hasonlítani, akiket ezeken a felületeken látnak. Én nagyon más voltam: a szüleimen kívül senkit nem tartottam példaképnek, mindenki másban láttam a jót és a rosszat is. Tudtam, hogy magunkat kell még jobbá faragnunk.

Gy. D./WMN: És mára elérted a céljaidat?

Cs. E.: Szerintem még nem. Ha magam elé képzelem az utam, homályos egy része – valami még biztosan vár rám, úgy érzem. De az biztos, hogy ha a teremben meglátok egy kislányt, aki a halál felé futópadozik, akkor érzem, hogy oda kell mennem, és két-három lánynak már próbáltam is segíteni, vagy a szüleik szemét felnyitni. Úgy érzem, még itt van dolgom.

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography