Akkoriban még csak ennyit láttam belőle, meg egy félszeg, kissé szégyenlős mosolyt, ami kellően titokzatossá tette ahhoz, hogy kiváltsa a feltétel nélküli rajongásomat. Mit sem tudtam azokról a drámákról, személyes harcokról, amik az reflektorfény mögött zajlottak. Mindenki csak a világ egyik legsikeresebb úszóját látta benne, aki tizenöt évesen és három hónaposan minden idők legfiatalabb férfi úszóvilágbajnoka lett 1998-ban, amivel az ausztrálok legnagyobb reménységévé vált, aki majd felejthetetlenné teszi számukra a saját rendezésű olimpia úszóversenyeit.

Mindenki akart belőle egy darabot, ő pedig tizenöt éves kamaszként még nem tudta, hogyan mérje ki úgy a személyiségét a rajongó közvéleménynek, hogy azért neki is maradjon valami. Illetve tudta, mert a világ nem sokat sejtett a depressziójából, az alkoholizmusáról, az identitáskereséséről vagy épp arról, hogy a saját neméhez vonzódik. Ezek azok a kényes témák, amikről általában nem akarnak tudni az emberek, amikor valakinek a hatodik világbajnoki aranyérmet akasztják a nyakába ugyanazon a vébén, vagy egy ország legsikeresebb olimpikonja lesz, akit négyszer választanak az év úszójává egymás után.

És egy darabig ő maga sem akart szembenézni a mentális problémáival, ami tovább mélyítette depresszióját.

Mivel a világ egyik legsikeresebb sportolója volt, nem értette, miért érzi olyan rosszul magát a bőrében, és miért nem tud önfeledten örülni a befektetett munka csillogó eredményének. Hiszen rajta kívül oly sokan dolgoznak keményen heti harminc-negyven órát azért, hogy olimpiai bajnokok legyenek, ez mégsem sikerül mindenkinek – csak egy kivételesen tehetséges valakinek, aki támogató, biztonságos, szeretetteljes közegben nőtt fel, és nem kellett nélkülöznie semmit az életben. Mégis folyamatosan negatív gondolatok gyötörték. Ebből fakadóan folyamatos lelkiismeret-furdalása volt, önmagát marcangolta, amiért „valami nincs rendben vele” – ahogy ő fogalmazott azzal kapcsolatban, miként szembesült először a depresszió jeleivel már kamaszkorában.

2000-ben Sydney-ben - Forrás: Getty Images/Franck Seguin/Corbis/VCG

Vagyis fényes úszókarrierje elejétől fogva küzdött a depresszióval, és mire szakszerű segítséget kapott, már az öngyilkosság is megfordult a fejében. Alkohollal és drogokkal próbálta enyhíteni a tüneteit, amiket éveken át sikeresen titkolt nemcsak a közvélemény, de még saját csapattársai és edzői előtt is.

Ez az, ami sosem jut eszükbe, amikor egy bajnokot látunk a dobogó felső fokán. Amikor sikerről beszélünk, automatikusan a boldogság érzését társítjuk hozzá, pedig nem jár mindig együtt a kettő.

„Ha az embereket a legboldogabb pillanataikról kérdezzük, az általában elég távol áll ezektől a díjátadó ceremóniáktól” – mondta egyszer Thorpe a Guardiannek. „Vannak bizonyos dolgok, amiket az emberek túlértékelnek. Azt gondolják például, hogy ha ezt meg ezt elérem, akkor majd boldog leszek, miközben a boldogságot általában az oda vezető úton kell megtalálni. Akinek ez nem sikerül, és csak az eredménytől várja a felszabadító örömöt, az sosem fogja tudni azt igazán megélni.”

6 aranyérmével 2001-ben - Forrás: Getty Images/Nick Wilson/ALLSPORT

Talán neki sem az aranyérmekhez kötődnek a legfelszabadultabb pillanatok, hanem inkább olyan mérföldkövekhez, mint amikor tizenöt év hallgatás és tagadás után, 2014-ben egy tévéinterjúban felvállalta, hogy a saját neméhez vonzódik. Mint mondta, neki is hosszú időbe telt, míg ezt bevallotta magának és az sem segített, hogy tizenhat évesen, gyakorlatilag még gyerekként szegezték neki először a kérdést, hogy homoszexuális-e. Mindig úgy érezte, hogy az ilyen irányú kérdések az integritását sértik és kérdőjelezik meg, így még a saját könyvében is azt vallotta, hogy a nőkhöz vonzódik.

És nemcsak a személyes támadások miatt kockázatos egy sportolónak felvállalnia a szexuális hovatartozását, hanem a szponzori szerződések miatt is. Thorpe húsz évvel ezelőtt szexszimbólum volt, akinek arcával és testével termékeket adtak el, mert egy férfias imázs is kötődött hozzá.

Ahogy a dobogó legfelső fokához társítjuk a boldogságot, úgy a kiemelkedő sportteljesítményhez a maszkulin vonásokat.

A 2000-es évek elején több mint valószínű, hogy komoly reklámszerződéseket bukott volna el, ha coming outol. A hazai olimpia miatt amúgy is kiemelt figyelem irányult rá, és mindenki várta, elvárta tőle az aranyérmet, amit aztán „le is szállított”, úgy, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen a szigetországban, aki nem ünnepelte önfeledten a tiszteletére játszott himnuszt.

Forrás: Getty Images/Adam Pretty

Ennek már tizenkilenc éve, annak pedig tizennyolc, hogy a Fukuokában rendezett világbajnokságon – első úszóként a világon – hat győzelmet zsebelt be, ebből három egyéni számot (200, 400 és 800 m gyorsúszás) világcsúccsal.

Én még mindig ugyanúgy rajongok érte, mint akkor, de már sokkal inkább az az erő, kitartás és felelősségtudat váltja ki belőlem az iránta táplált mély érzéseket, mint a technikája.

Ma elsősorban azért nézek fel rá, mert felvállalta a személyes harcait a világ előtt, azért, hogy ezzel a hozzá hasonló problémákkal küzdő embereket segítse. Kiállt azért, hogy a depresszióról és a mentális betegségekről stigma nélkül lehessen beszélni, és mindez a sportban sem legyen tabu, hiszen sokkal több sportolót érint, mint ahánynál észrevesszük a jeleit.

Thorpe küzd a melegek jogaiért, a kirekesztés és a bántalmazás ellen és legutóbb sikerült elérnie, hogy az Ausztrál Olimpiai Bizottság ne fogalmazzon meg konkrét, érmekben mérhető elvárásokat a Tokióba utazó csapattal szemben, ezzel védve a sportolókat a külső nyomástól, és az azokból fakadó lelki tehertől.

Sokat tanulhatunk tőle, és nem csak akkor, ha ezerszer megnézzük kockáról kockára a gyorsúszó technikáját. Pedig az tényleg csodálatos.

Pásztory Dóra

Kiemelt kép: Getty Images/Quinn Rooney