-

Néhány évvel ezelőtt a főnököm – aki mellesleg a világ egyik legjobb embere – megemlítette, azt olvasta az interneten, hogy a magyaroknál a legnagyobb az öngyilkosságok aránya. Megkérdezte, mit gondolok erről, és miért lehet ez így. Köpni-nyelni nem tudtam, csak makogtam, hogy a történelem, a kormány, a sok szerencsétlenség, a megélhetési nehézségek. Mégis mit mondhatnék? Kezdjek el magyarázkodni, hogy mi magyarok igenis milyen nagyszerűek vagyunk? Igen elszomorított a tény, hogy a külföldiek ennyit tudnak az országunkról. Rákeresnek a neten, találnak egy adatot, és elkönyvelnek minket, mint pesszimista, öngyilkosságra hajlamos nemzetet. Hazamentem, megnéztem egy videót a YouTube-on, ami bemutatja, mennyi magyar találmány van, és lelkesítő, buzdító zenei aláfestés hallható alatta. Azon nyomban visszakaptam mindent, ami elveszett. Büszke voltam újra, és kihúzott háttal néztem végig a videót.

Könnyes szemmel ugyan, de örömkönnyek, a büszkeség könnyei voltak azok. Eszembe jutott a sok hős, a sok költő, író, feltaláló, sportoló, akikre mind büszkék lehetünk.

Néhány év elteltével még mindig ugyanott dolgozom, és pár napja bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem a magyar–portugál-meccset. Egyedül voltam az étteremben, nem zavart senki a meccsnézésben, még nyitás előtt voltam bőven. Dolgoztam, de fél szemem mindig a képernyőn volt. Ha nem láttam, akkor percenként odafutottam, hogy megnézzem, történt-e valami érdekes. Ha valaki visszanézi az étterem biztonsági kameráinak felvételét, akkor annyit lát, hogy munka közben oda-vissza rohangálok, és a tévét kémlelem. Néha ugrok egy nagyot, kiabálok, tapsikolok, sőt, visítok. Ha az ellenfél rúg gólt, akkor pedig csalódottan legyintek.

Később megjött a szakács, aki az aktuális eredményen kissé megdöbbenve megjegyezte, hogy a magyar foci nem túl híres. Mire én:

– Az lehet, de ötven év után mégis itt vagyunk. És nézd ezt a hihetetlen eredményt: itt a világklasszis portugál válogatott, és nem tud mit kezdeni ezekkel a „nem túl híres” magyar srácokkal.

Kár lenne tagadni, dagadt a mellem a büszkeségtől, míg kimondtam ezt a néhány mondatot. Erre a szakács benyögi, hogy igazából neki a nagyapja magyar, és hogy ő is a magyaroknak szurkol. Ezután már nem lepett meg, hogy akárhányszor gólörömben sikoltottam fel, ő kirohant a konyhából, hogy láthassa a visszajátszást. Volt egy cinkosom, egy szurkoló pajtásom, akinek az ereiben ugyanaz a vér csörgedezik, mint az enyémben.

A meccs végén befutott a beszállító is, aki még épp elcsípte az utolsó tíz percet. Miután lepakolta az árut, leült mellém, hogy megnézze a mérkőzés végét. A portugáloknak kell nyerniük! – mondja nekem nagy mellénnyel, olyan magától értetődően. Erre én diszkréten közöltem vele, hogy ha szurkoló cimborát keres a társaságomban, akkor rossz helyen kopogtat, mert én magyar vagyok, és éppenséggel a piros mezeseknek drukkolok. Néhány tized másodpercnyi agyfogaskerék-csikorgás után felfogta, hogy nem az egész világ rajong a zöldekért. Van ugyanis egy maroknyi nép, aki a másik csapatért imádkozik, a saját csapatáért. Széles mosoly mögé rejtette csalódottságát, és visszaszegezte tekintetét a képernyőre.

Én is azonnal visszatértem a meccshez, és hol magamban, hol félhangosan szuggeráltam, mantráztam, vagy éppen visítottam, hogy HAJRÁ, FIÚÚÚÚÚK!!!

Kicsit elszomorít, hogy vannak, akik politikát és mindenféle mást visznek bele a fociba is, és beárnyékolják ezt a hirtelen jött nagy örömöt. Hogy fáj nekik, ha végre van miért együtt örülnünk; összekovácsolódunk, újra MI MAGYAROK leszünk.

Nem engedem, hogy elvegyék a jókedvemet! Én örömmel várok minden következő meccset, és az olimpiai játékokat is. Meg fog dobbanni a szívem minden egyes alkalommal, amikor felcsendül a magyar himnusz. Nem tudom, mi lesz a végeredmény, csak azt: én már büszke vagyok. Örömmel nézek meg minden Facebook-posztot még akkor is, ha aznap már századjára jön felém ugyanaz a kép. Örömmel osztom meg őket még akkor is, ha az ismerőseim agyára megyek. És igen, vettem én is egy szürke mackónadrágot, mert én is közéjük akarok tartozni. Azok közé, akik szerdán szürke mackónadrágban mentek dolgozni. Bár tízezer kilométer és egy hatalmas óceán választ el minket, mégis egyek vagyunk. Én is egy vagyok ezen nép fiai közül, és igen, ilyen messziről is érzem az örömöt és az összetartozást. És vasárnap reggel boldogan fogom felvenni az újonnan vásárolt szürke mackónadrágot. Lehet, hogy a körülöttem lévők nem fognak semmi különöset látni benne, csak egy szimpla szabadidőruhát (bár ne feledkezzünk meg a három kanadai műsorvezetőről, akik az izlandi meccsen a magyar kapus tiszteletére viselték a már világhírűnek számító ruhadarabot), én mégis tudni fogom, hogy mit jelent… Én mégis tudni fogom, hogy hová tartozom!

Anett

Hogy mi mindent jelképez még számunkra a szürke mackóalsó, IDE KATTINTVA elolvashatod.

Az pedig EBBŐL A CIKKBŐL derül ki, hogyan lett a fociszkeptikus Kormos Anettből kalapot emelő drukker.

Kiemelt kép: Getty Images/ Richard Heathcote