-

Nem szeretem

Talán tudjátok, mert már nem egyszer mondtam, írtam, hogy nem nagyon kedvelem a focit. Sőt, általában nem kedvelem a sportot. Nem szeretem, ha beszélnek róla, nem szeretem, ha meg kell nézni a tévében, nem szeretem, hogy meg kell nézni, amit beszélnek róla a tévében, satöbbi. Nem is biztos, hogy jó a nem szeretem, inkább csak nem érdekel. És mivel ez mégsem olyan, amit kikerülhetnék (hiszen volt és van férfi a családban), elkezdett bosszantani is. A kikerülhetetlen háttérzaj, a hosszú percekig tartó unalmas szócséplés a társaságokban, amelyeket egyébként kedvelek.

Ne haragudjatok rám, de olyat írok, ami most, ebben a jelen fényesen dicsőséges helyzetben talán szentségtörésnek számít: de engem most se, továbbra se rendít meg a foci. Nem tartom számon, hogy ez létezik, mert nem érdekel.

Nem érdekel

Múltkor kaptam egy üzenetet az egyik barátnőmtől, hogy örül-e a férjem. Mivel a férjem épp nem volt otthon, óvatosan kérdeztem vissza, hogy minek kéne örülnie. Izgultam picit, hogy esetleg az lesz a válasz, hogy hát annak, hogy végre kipróbálhatta az édes hármast, és erről fotókat is feltöltött a Facebookra. De aztán nem ez volt a válasz, hanem az, hogy: hát annak, hogy nyertünk.

Hogy őszinte legyek, számomra még így sem esett le azonnal, hogy miben. Kellett néhány másodperc, míg összeraktam, hogy a meccs, amit ma a férjem haverokkal néz, nem egy sima meccs, nem egy olyan, mint a többi „mindent eldöntő” aranykupa, ebé, vébé vagy mit tudom én, milyenbé, hanem a magyar–osztrák.

Picit elszégyelltem magam, tudtam, hogy ezt azért tudnom kéne, és ha nem is nézem, legalább számon kéne tartanom, és valahol a lelkem legmélyén illett volna drukkolnom.

És szégyelltem magam amiatt is, mert a „győztünk”-re nem az jutott eszembe azonnal, hogy ez igen, micsoda teljesítmény, hanem egy csomó minden más. Többek között az is, hogy milyen szánalmas, hogy ezt a vaktyúk is talál szemet helyzetet mi, sikerre, elismerésre, győzelemre kiéhezett nép azonnal úgy definiáljuk, mintha felnőttünk volna a feladathoz, mintha végre beértük volna a nagyokat.

Nem értem

Mi. Nem ők, hanem mi. Mert ez a másik. Hogy azok, akik eddig minden eszközzel, írott szóval és kimondottal hadakoztak a magyarságuk ellen,

akiknek minden eddigi megnyilvánulásuk arról árulkodott, hogy magyarnak lenni szar, hogy a magyar az selejt, hogy innen csak menekülni érdemes, azok hirtelen a mellüket verve, könnyes szemmel pirosfehérzöld vért látnak az ereikben csörgedezni.

És eszembe jutott az is, hogy itt vannak ezek a focisták, akiktől én még nem nagyon hallottam két értelmes mondatot, és hogy milyen szomorú az, hogy egy ennyire sztárolt valakik, akikért egy ország szurkol, akiket legszívesebben tízmillió magyar kapna ölbe egyszerre, arra se veszik a fáradságot, hogy megtanuljanak rendesen tíz mondatot, amit ilyen kivételes helyzetben, megfelelő sorrendbe rakva elversikélnek. (Tudom, hogy nem az a dolga, hogy nyilatkozgasson, hanem az, hogy gólokat rúgjon, de szerintem aki ilyen magasra emelkedik bármiben,­ az igenis csináljon belőle hiúsági kérdést, hogy kifordul a zetor a szájából.)

Közben meg azokkal se éreztem együtt, akik húzták a szájukat, meg orbánoztak, meg nekiálltak kiszámolni, hogy ki mennyit és miért költött stadionokra. Mindegy.

Várjunk csak...

Jött a második mérkőzés. Tudjátok, ez az izlandiak elleni. És a férjem nem ment sehova, így bizony nálunk, otthon meccset kellett nézni. Az az alku, hogy ha otthon meccs van, a férjemnek simogatnia kell a hajamat. Ebbe most nem megyek bele…, tegyük fel, hogy ezt leszámítva egészséges a családunk.

Odafeküdtem hát az ember ölébe, és gondoltam, majd szépen álomba szenderülök az unalmas kommentátori rizsára. Tisztességből azért megkérdeztem, hogy a fehérek vagy a kékek vagyunk-e mi. A fehérek – jött a zord válasz. Én meg néztem, hogy tényleg… milyen furcsa… régen láttam magyar focit, de akkor nem szokott elérni a labda egyik játékostól a másikig. Gondoltam, csak véletlen. Biztos szerencséjük van. Megint. Újra és újra. Hát mondom, csak felülök, megnézem magamnak közelebbről is. Nahát. Ezek… ezek nem is lógnak ki innen.

Ne értsetek félre, nem költözött belém a fociszakértelem, csak hát… így az én egyszerű, laikus szememnek is jól látható volt, hogy… végül is nem is kínos, amit ezek itt csinálnak.

Nehogy azt higgyétek, hogy azonnal feladtam a meggyőződésemet! Azért azt tudtam, hogy erre nem akarok 90 percet áldozni az életemből, úgyhogy kimentem elültetni a délelőtt vett virágokat. A hátsó szomszédtól viszont olyan hangok szűrődtek át, hogy tudtam: vagy valami fergeteges orgiát tartanak, vagy ők is meccset néznek. És mivel egy nyugdíjaskorú társaságról van szó, akik azt üvöltötték, szemüveget a bírónak, inkább az utóbbira szavaztam.

Férfiak és nők visítottak. A nők sikongatása jobban zavart, mint a férfiaké, mert nekem mindig is gyanús volt a női szurkoló. Most meg, most, amikor szurkolni nemcsak hogy divat, hanem egyenesen elvárás, különösen gyanús. De mindegy… legalább kapálás közben is pontosan tudtam, hogy… a férjem megint örül.

Na jó, megadom magam, ez a dolog: jó!

Később bejöttem, megnéztem a híreket.

Kiderült, hogy a magyar focit nem lehet ma kikerülni (még annyira se, mint eddig), nem lehet félretolni, nem lehet róla nem tudomást venni, mert úgyis minden róla szól, úgyis tele van vele a Facebook, a hírportálok, a tévé és úgy általában minden. Megadtam hát magam, megnéztem néhány képet és összefoglalót, elolvastam néhány cikket, és láttam a videót, melyen magyar szurkolók végeláthatatlan tömege vonult végig a külföld utcáin.

Láttam, ahogy áradtak megállíthatatlanul, riariázva, mint egy trikolór folyó, amelyik nem törődik az esélyek latolgatásával, nem törődik a stadionokba öntött vagyonokkal, nem törődik azzal, hogy érdemes vagy érdemtelen-e a magyar focista az őt megillető anyagi támogatásra.

Csak örül, csak drukkol, csak szorít, csak hömpölyög előre, mert a foci sikerét a magáénak érzi.

És azt gondoltam, hát ez már milyen jó. Hát ezek már milyen aranyosak, ahogy ott örülnek. És bár általában véve továbbra is riaszt a tömeg, riaszt a szinte hisztérikus állapotban ujjongó, egyszerű rigmusokat skandáló emberrengeteg, és bár továbbra is azt gondolom, hogy a sztároknak meg kell tanulniuk képviselni és kifejezni magukat, és továbbra is megvan a véleményem a divatszurkolókról, és azokról, akik az aktuális széljárástól teszik függővé, hogy magukra öltik-e a magyarságköpenyüket, vagy a sárba tiporják azt, most mégis… mégis azt mondom, hogy a picsába ezzel mind!

Ezek a fiúk igyekeznek. És az igyekezetüknek nyoma van. Nem, nem a siker, nem a gólok, nemcsak a siker a nyoma. Hanem, hogy nem vállalhatatlan, ahogy játszanak. És ennek illik, lehet, kell örülni. Úgyhogy: gratulálok!

Kormos Anett