D. Tóth Kriszta

D. Tóth Kriszta háromévesen

Talán épp ez az a pillanat, amikor a  legboldogabb voltam kicsi gyerekként. A nagyszüleim ebédlőjében Igalban, piros masnival a hajamban, mesekockázás közben, Juli, Lencsi és Brumi vigyázó tekintete által óvva. A mami szakácsnő volt, a papi pedig tanító a faluban. Mindenki Miska bácsija. A pad, amin ülök a szomszédos templomból való. Szanáláskor mentették meg, és néhány évvel később a papi lecsiszolta, újrafestette és kalocsai mintákkal díszítette. Én pedig áhítattal figyeltem, amint a fészerben pingál – és közben mesél, mesél és mesél. Tőle tanultam meg olyan nagyon szeretni a meséket és az írott szót.

Fiala Borcsa

Fiala Borcsa kétévesen

Ahogy az ábra mutatja, már egészen zsenge koromtól nagy könyvrajongó voltam. Egyévesen például egy teljes lexikon bal sarkán rágtam magam keresztül, de az anyukám kedvenc krimijeit is előszeretettel megcsócsáltam. Olvasás- és meseigényem kielégíthetetlen volt, a nagymamám mesélte, hogy háromévesen a hónom alatt a mesekönyvvel a Komjádi gyanútlan strandolói közül pécéztem ki az áldozataimat, hogy aztán eléjük álljak, lecsapjam a könyvemet, és rábökjek a szövegre: innen lehet folytatni a mesét. A hullámos fürtjeimet már elnyelte a múlt, a könyvszeretetem azonban rendületlen, akármilyen fáradt vagyok, nem tudok úgy elaludni, hogy nem olvassak előtte legalább két oldalt.

Both Gabi

A kép negyven éve készült, Both Gabi látható rajta

Sáros a csizmád! – mondta az anyukám, amikor meglátta ezt a képet. Akkoriban mindenkinek sáros volt a csizmája Jászfényszarun. Én különben sem néztem a lábam elé, folyton az eget bámultam, és azon törtem a fejem, mikor mehetek el innen végre, és mi leszek, ha nagy leszek? Csak abban voltam biztos, hogy mindenképpen anyuka akarok majd lenni. Ez szerencsére sikerült. Azóta sem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mert még 48 évesen is kicsi vagyok. Úgy érzem, annyi minden lehet még belőlem...

Kormos Anett

Kormos Anett kétévesen

A nagybátyám, Janó mindig azt mondta: nektek, gyerekeknek a legjobb, mert semmire sincs gondotok. És bár én  nagyon elfogult voltam Janóval, mert kopasz volt, és én ezt csodálatosan szépnek találtam, azt gondoltam, téved. Úgy gondoltam, felnőttnek lenni sokkal jobb lehet, mert a felnőtteknek senki nem parancsol, nekik nem kell délután aludni, nem kell rendet tenniük a szobájukban, mondhatnak csúnya szavakat stb. És... igazam lett.

Prónay-Zakar Gina

Prónay-Zakar Gina négy és félévesen

Már ennyi idősen is pózoltam. Nem szokatlan módon. Sőt. Ebben az időszakban már nem kofa akartam lenni („ez a lány annyit beszél, mint egy kofa!" oké, akkor kofa leszek, ha nagy leszek), hanem énekesnő vagy színésznő, a lényeg, hogy rajongjanak értem és szerepelhessek. Egyébként kicsivel a kép elkészülte után annyira elegem lett a fenékig érő hajamból, hogy suttyomban levágtam a javát egy méretes szabóollóval. Akkor sem voltam könnyű eset, na.

Pásztory Dóri

Pásztory Dóri kétévesen

Nem kellett volna bölcsibe járnom, a fogyatékosságom miatt anyukám 5 éves koromig otthon maradhatott volna velem. Palotabozsokon nőttem fel, ott egy kétszintes házban éltünk. Mi laktunk a felső szinten, az alsón a bölcsőde volt, az udvart pedig megosztottuk. Nap mint nap láttam, ahogy a gyerekek kint játszanak, ami nagyon vonzott, úgyhogy kétévesen lekéredzkedtem. Kiharcoltam, hogy hadd legyek bölcsis. A képen Erzsi nénivel örülünk a Mikulásnak. Erzsi néni azonnal a szívébe zárt, ő volt a legcsodásabb gondozó, akit valaha is ismertem. Neki köszönhetem, hogy a szabályok ellenére közösségbe mehettem, hogy egészen pici koromtól kezdve úgy kezeltek, mint egy teljesen normális kisgyereket. Nem volt kivételezés, diszkrimináció, félelem és távolságtartás. Mérhetetlen szeretetet, odafigyelést és empátiát kaptam tőle és az irányítása alatt dolgozó dadáktól. 1986-ban, egy 1000 fős baranyai kis faluban. Ha rá gondolok, a mai napig elönti a szívemet a szeretet.

Szentesi Éva

Szentesi Éva másfél évesen

Hogy mit csináltam általában? Ettem! Hogy kivel? Az én egyetlen, drága, imádott Najukámmal. Felmásztam az ölébe, amikor kisült a szalonnás tojás, nagyanyám hozott a kertből mellé retket meg újhagymát, és úgy étkeztünk együtt, hogy közben megszűnt odakint a világ. (Igazából hároméves koromig nem is tudtam a világ létezéséről, azt hittem, csak én vagyok rajta, meg Najuka és a család. Aztán amikor óvódás lettem, és először nem úgy volt, ahogy én akartam, rájöttem, hogy az élet kegyetlen.) Najuval mi voltunk a borsó meg a héja, a majomszeretettel összekapaszkodó csudabogarak, akik olyan jól megértették egymást, mint ahogyan senki nem érti meg a másikat a világon... Ha tehetném, visszamennék a gyerekkoromba.