-

Néha gondolataimba merülve rovom az utcákat, tereket... vagy csak a reggeli kávém közben nézem a forgatagot. Kell olyan, hogy kikapcsoljon minden körülöttünk, kell, hogy egy kicsit ne önmagunk legyünk. Mindenkinek vannak kedvenc helyei, amikor csak nézi az elhaladókat vagy hallgatja a csendet. Nekem ilyen, a füredi Tagore-sétány.

Tavasszal egy hetet rendszeresen Füreden szoktam tölteni. Egyik reggel a megszokott kávémmal kimentem a sétányra lézengeni, nézni a nagymamákat, ahogy az unokáikkal hattyúkat etetnek. Hallgatni, ahogy az iskolások a reggeli rohanásban megbeszélik a számukra nagyon fontos eseményeket, hogy ki kivel jár, és kinek van új mobilja. De akkor reggel valami más kötötte le a figyelmemet.

Megálltam a megszokott padomnál, és csendesen néztem, ahogy a sétány reggeli zsivajgó tömege tovább haladt. Az egyik padon két hetven körüli nő ült. Az idősebb lábánál egy fekete, nagytestű kutya feküdt. A két nő furcsa párost alkotott. Látszott, hogy nem testvérek, de a mozdulataik mégis nagyon összeszokottak voltak. A fiatalabb nő nagyon visszafogott, szolid nénike volt. Haját hagyományosan rövidre vágatta. Tavaszi kosztümöt viselt, lapos kis szandált. Egyenes derékkal hátradőlt a padon. Néha meg-megigazította a szemüvegét, amikor beszélt.

Az idősebb nő orrán hatalmas napszemüveg pihent, szinte az egész arcát eltakarta. Lábán sportcipő, az öltözéke inkább sportos volt, mint elegáns, farmerben ült a padon.

– Te már edzőcipőben, farmerban és kinyúlt pulcsiban születtél! – zsémbelt a fiatalabb nő.

– Gimnazista korunk óta ezt hajtogatod. Én ebben érzem jól magam – vont vállat a napszemüveges.

Hallgattak. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem őket. Furcsa volt, hogy már olyan régóta ismerik egymást, ami a mozdulataikon is látszott. Csörgött az idősebb nő mobilja. Oda se nézve halászta ki a nadrágja zsebéből.

– Szia, Anna! Mi újság otthon?… Aha… hogy mik vannak! A vénember! – csattant fel a hangja, de egyből elnevette magát. – Nem, keresztanyáddal ülünk a parton, napozunk, kislányom, meg nézzük a férfiakat! – erre a fiatalabb vénasszony is felkacagott. – Jól van, akkor hétvégén. Apádat meg ne pesztráld, tud magára vigyázni! Szervusz!

– Pancsika?

– Ühüm – bólintott az idősebb, míg megint oda se nézve, zsebre vágta a ketyerét. – Képzeld, az öreg elment reggel kocogni. Erre Anna összeveszett vele, hát, hallod! Örülhetne inkább, hogy az apja ilyen jó erőben van a korához képest.

– Szegény Bence! Ha hallaná, hogy vénembernek hívod!

– Mert az – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a nő. – Nálad hat évvel idősebb, nálam hárommal. Vénember – és megint nevetett.

Néztem őket, nem is nézés volt már, hanem bámulás, csodálat. Valami nagyon-nagyon mélyről feltörő csodálat. A kávém kihűlt. Én pedig csak hallgattam és figyeltem őket.

Minden mozdulatuk, szavuk felfedett egy újabb történetszilánkot, belőlük, a kapcsolatukból. Több mint ötven év letisztult barátsága volt ott előttem. Láttam, hallottam... és a legfontosabb: éreztem.

Jól sejtettem, hogy nem volt közöttük vérségi kötelék, mégis a mozdulataik, az arcukon a ráncok hasonlókká tették őket. Rengeteget nevettek... és persze zsémbeltek egymással. Már talán egy óra is eltelt, miközben megtudtam, hogy az idősebb nőt Krisztinának, a fiatalabbat Szofinak hívják, hogy gimnazistaként ismerkedtek meg, hogy merőben más utakat választottak, de mindig is ugyanaz volt a céljuk. Szofinak későn jött a házasság, Krisztina meggyőződése ellenére sem ment hozzá a „vénemberhez”, vallásos család lányaként, mégis csak „bűnben" élt évtizedek óta gyermekei apjával. Sosem érdekelte, fütyült a világra. A nehéz időkben konyhalány volt, a jobb időkben tanított. Szofi kijárta az iskolát, és amit lehetett abban az időben egy nőnek, azt megtanulta.

– Emlékszel, amikor megnyitottuk a panziót a főzőtanfolyammal?

És az idősebb nő csak bólogatott. Emlékezett. Mindenre emlékeztek. Az együtt töltött augusztus huszadikákra, szilveszterekre, karácsony másnapokra. A gyerekek keresztelőjére, és amikor mezítláb rohantak az esőben haza a történelem érettségi után, és amikor virágot loptak, amikor dolce vitát játszva a szökőkutakba lógatták a lábukat.

És a rosszra is, az összeomlott nagyszülői házra, a szökésre, a válásra, az elveszett illúziókra, a rosszul sikerült szemműtétre. A gyászos évekre, amikről nem beszéltek, de tudták, ott van mögöttük, túlélték.

Megszakadt az idill. Egyszer csak az idősebb nő felállt.

– Menjünk! Lassan itt a délelőtti vizit ideje, és a főmuki megint le fog szidni, hogy lemaradtunk.

– Meg is érdemled Krisztina!

– De ha egyszer olyan szexi a hangja, amikor mérges!

– Javíthatatlan némber! – kiáltotta a fiatalabb.

Elindultak, lassan öregesen. Szélen a nagy fekete kutya, középen a fehér szétnyitható bottal az öreg Krisztina néni, majd mellette Szofi néni. Én ott maradtam a sétányon a kihűlt kávémmal, a gondolataimmal a barátságról, az öregségről... és a kérdéssel a fejemben, hogy

vajon ezek a nők, akik olyan régen születtek, és a nagyanyáim lehetnének, ha az én időmben születnek, az én rohanó világomban, akkor is ennyire jóban lennének?

Ha nem lenne mögöttük ötvenhat, a kitelepítések, a nélkülözések, az átkos korszak, a rendszerváltás? Ha csak az én kényelmes kis életem lenne az egyiküké, akkor is ennyire tudnának kötődni valakihez, aki tulajdonképpen olyan, mintha a másik családjuk lenne? Manapság is van ilyen, amikor a távolság már szinte relatív fogalom, és csak viszonyítás kérdése. A mostani fiatal lányokból is ilyen életerős, vidám, és örökbarát vén tyúkok lesznek?

Lakner Helga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/