–

Az „első látásra” mítosz

Őszintén szólva én már az „első látásra szerelem”- mel is úgy vagyok, hogy utólag könnyen állít ilyet az ember, főleg, ha jól sül el a történet. Talán nem leszek népszerű, de a magam részéről az „első látásra erős vágy”-ban hiszek, vagy még inkább abban, hogy első látásra nagyon érdekel valaki, és szeretném, hogy közöm legyen hozzá. Nálam a vonzalom biztos jele, ha része akarok lenni az illető világának. Emlékszem, egyszer, amikor beléptem egy régi szerelmem házába, nemes egyszerűséggel elbőgtem magam, annyira otthonos volt, és annyira szerettem volna oda tartozni. Előfordult olyan is, hogy megláttam valakit, és majd’ összeestem, olyan erős vágy söpört át rajtam, és akkor persze másfajta odatartozás képei jelentek meg a fejemben. Szóval ez mind oké is, de az „első látásra házasság”… hm, enyhén szólva is szkeptikus vagyok.

Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy kicsit úgy érzem, ez a hozzáállás azt a divatot szolgája, miszerint kívülre csak a jót mutassuk, lehetőleg fedjük el a nehézségeket, amelyek a kapcsolatunkban adódtak és adódnak. Higgye csak a világ, hogy én vagyok Hófehérke vagy Aranyhaj, akiért eljött a herceg, és megcsókolta/felmászott a haján, hogy aztán boldogan éljünk, míg meg nem halunk.

Az „első látásra házasság” típusú szövegek azt az illúziót keltik, hogy a boldogságért, egy igazán jó kapcsolatért nem kell különösebben dolgozni, mert az Igazit úgyis megismerem, amint meglátom.

És ezzel együtt az ölembe hullik a Bölcsek Köve is, a párkapcsolatom pedig csupa móka és kacagás lesz. Számomra hihetetlenül tiszteletre méltó volt, amikor egy barátnőm hosszabb együtt járás után is azt mondta, nem biztos benne, hogy a párja mellett szeretne megöregedni, aztán teltek az évek – miközben sokat küzdöttek, de kitartottak, mert imádják egymást, és mire a srác megjelent a gyűrűvel, a lányban is megszületett az elhatározás. Egy olyan elhatározás, ami (ebben szinte biztos vagyok) egy életen át kitart majd.

A többieket hagyjuk az út szélén?

Higgyétek el, nem az elsöprő szerelem erejét vitatom, szerencsére nekem is volt (és van!) részem benne, csak a szélsőséges romantizálás idegesít. Persze mondhatnánk, mit romantizáljon az ember, ha nem a szerelmet, de szerintem bárki, aki tartós kapcsolatban él, tudja, hogy a nagy része tényleg kőkemény meló, és pont az tesz a legboldogabbá, ha látjuk a munka eredményét (miközben nyilván nem fogjuk fel munkának amellett, akit igazán szeretünk).

A másik gondom az „első látásra házasság” mítoszával az, hogy tapasztalatból állíthatom: ha erről beszélsz egy egyedülállónak, attól neki felrobban a feje.

Nem az irigység vagy a rosszindulat, esetleg a keserűség miatt, hanem mert Szingliországból nézve az ilyesmi egyszerűen lehetetlennek tűnik. Nagy szakításokkal, kútba esett Tinder-randikkal és felelőtlen partnerekkel a hátad mögött… még mindig magányosan végtelenül fájdalmas azt hallani, hogy az Igazit majd meg fogod ismerni első látásra, csak légy türelemmel, tutira nem jött még el eddig, mert ha eljön, azt tudni fogod, neked pedig természetesen azonnal megfordul a fejedben, mi van, ha de, csak nem meresztetted eléggé a szemed.

Mi van, ha te vagy az egyetlen, aki számára zárva van az ösztönös tudás kapuja, mi van, ha bizonyos embereknek egyszerűen nincs párjuk... és kész?

Higgyétek el, nincs egyedülálló, aki ne jutna el egy ponton az ilyen kérdésekig. És amellett, hogy természetesen örülünk mások boldogságának (kivéve, amikor csöndben fortyogunk, amiért nem lehetünk ugyanolyan boldogok), egy jól irányzott „amikor először megláttam, tudtam…”-tól a falnak megy az ember lánya/fia, mert úgy érzi, egyedül ő marad végül az út szélén. Alapvetően fatalista vagyok, de ne etessük már egymást azzal, hogy az egyikünket a sors vagy az ég a tenyerén hordozza, és a semmiből, úgy, hogy mit sem kell tennie érte, előtte terem az Igazi, a másikunk pedig valamit tutira rosszul csinál, ha nem megy neki ugyanez. Értem én, utólag tök jó azt érezni, hogy „tudtam előre”, de közben elég furának találom, hogy eddig egyvalakitől hallottam ennek az inverzét: egy ismerősöm a válása után kijelentette, előre tudta, hogy ettől az embertől fog egyszer elválni. Gondoljuk meg, milyen romantikus is ez a maga nemében, nem? Ha a szerelem kezdete romantizálható, a vége miért ne lehetne az?

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Iryna Prokofieva