-

Legyen világos, hogy úgy állok neki ennek a történetnek, ahogy történetnek nekiállni nem szabad. Vagyis, fogalmam sincs, hogy fogom befejezni. Hogy mi a vége, azt persze tudom, naná, de azt nem, hogyan fogom szépen lekerekíteni, és a fénylő hátsójára csapva felétek ereszteni (tudom, képzavar, de most hagyjatok!)… hát, arról sejtelmem sincs. Viszont akkor is el akarom mesélni, úgyhogy… majd csak lesz valahogy.

Három éve költöztünk ki a XVIII. kerületbe. Elégedettek vagyunk az itteni körülményeinkkel, hiszen a férjemmel mindketten vidékiek vagyunk, és ez végül is, olyan fás, lombos, zöldes környék, amit ha picit hunyorítva, picit hátrálva nézünk, akkor már majdnem vidék. A nagyszülőktől a távolság több mint 160 km, így nem olyan könnyű rájuk rözzenteni, hogy ugorjanak már fel, és vigyázzanak az unokáikra. Tudom-tudom, kiabálnád, hogy feltalálták már a bébiszittert is a világon, én meg odakaffantanám, hogy persze… annak, akinek telik rá, de mivel te hiába szólsz közbe, úgyse hallom, én meg nem kaffoghatok, mert mégiscsak te vagy a célcsoport, maradjunk annyiban, hogy nincs bébiszitterünk és kész. Egyébként hazudok, valójában nem elsősorban az anyagiakon múlott az, hogy a gyerekeink ránk maradtak a nap minden órájának minden percében, ez inkább  egy döntés volt részünkről. Hogy jó vagy rossz, afölött most röppenjünk el nagyvonalúan. Mivel a gyerekeink és mi csak együtt tudunk mozdulni, olykor vannak olyan kényszerű helyzetek, melyek nem biztos, hogy kényelmesek bárkinek is, viszont mindnyájunknak szükségszerűek. Mondjuk, amikor nekem dolgoznom kell, a férjem meg sportolni vágyna. Ilyenkor én rámutatok arra, hogy a kötelesség mégiscsak előrébb való mint a hobbi, majd szelíden válással fenyegetőzöm, ő pedig nem meri bevallani, hogy számára ez inkább kecsegtetés mint fenyegetés, ezért megrogyva az érveim súlya alatt, magával viszi a lányainkat a sportpályára. Én pedig szabadon… dolgozhatok. Biztos az is felvetődött benned (ismerlek, tudom, hogy egy csomó kritika felvetődik benned, ha akarom, ha nem), szóval tudom: felvetődött benned, hogy miért nem tudok én dolgozni, ha itthon vannak a gyerekeim. Ezért elmagyarázom. A gyerekek nagyon furcsák, olyanok, mintha eleve a női és férfi szerepekben megmártva jönnének a világra. Hogy értsd: ha anya főz, mos, takarít, akkor nagyon szépen, cukin eljátszanak. De ha anya leül a gép elé, az azt jelenti, hogy anya olyan kurvára unatkozik, ezért oda kell mellé ülni, és le kell őt foglalni, különben olyan idétlen és teljesen értelmezhetetlen pótcselekvésre ragadtatja magát, mint a billentyűk nyomkodása. Szóval, ha valaki szülő létére a gépnél ülve akar dolgozni, akkor… vagy hozzászokik ahhoz, hogy közben állandóan megzavarják, vagy ráveszi a férjét, hogy sportoljon, amennyit csak tud, és a közös utódoknak is mutassa meg, mennyit fejlődik hétről-hétre.

Bevallom őszintén, tudtam, hogy már haza kellett volna érkezniük, hiszen az edzésnek hétkor vége. De olyan jól esett az a plusz fél óra, amit állandó háttér-anyázás nélkül dolgozhattam, és olyan hatékony voltam és sziporkázó, hogy egyszerűen se időm, se elszántságom, se kedvem nem volt az aggódáshoz. Úgy gondoltam, majd jönnek, ha jönnek. Akkor sem aggódtam, amikor megcsörrent a telefon, és a férjem neve jelent meg a kijelzőn. Ellenben amikor elhangzott az alábbi mondat:

– „Itt vagyunk a Heim Pálban, de ne aggódj!"

Na, ezután a mondat után… Mi az, hogy ne aggódjak????? Mi az, hogy itt vagyunk a Heim Pál-ban, de ne aggódj???? Lehet, hogy egy cukrászdát is elneveztek Heim Pálról? Vagy bábszínházat? Mert ha ez az a Heim Pál, aminek piros kereszt világít az oldalán, és az, amelyikbe Annát vittük be anno, amikor kifordult a válla, akkor kurvára-kurvára aggódom. Még szerencse, hogy légszomjam van a sokktól, ami a telefon túloldalán akár higgadtságként is értelmezhető, így a férjem folytatja.

– „Emmának felrepedt az álla, diktáld be a taj-számát."

Bediktálom. Aztán kérdeznék, de hiába. A férjem lerakja.

Nézek magam elé. Ilyen van? Ennyit mond, hogy Heim Pál, meg felrepedt, majd lerakja? És akkor én most honnan tudjam, hogy pontosan hol repedt fel, és milyen hosszan, milyen mélyen, milyen irányban, hogyan... és fájt-e neki, és sírt-e? És az anyja picsáját a XVIII. kerületnek, meg annak is, hogy csak egy kocsink van, meg hogy most mi lesz…. Taxit hívok, ötezer forint van nálam, annyiból talán kijön az út. Tizenöt perc, mire ideér. Tizenöt perc. Az anyja picsáját a XVIII. kerületnek… vagy ezt mondtam már? Igen, mondtam. De akkor is. Miért nem béreltünk lakást valahol közelebb a belvárosban? Vagy közvetlenül a Heim Pál mellett? Esetleg kivehettünk volna ott egy szobát… a Heim Pálban. Akkor nem lennék ilyen kurva messze, itt a világ végén, akkor nem telne órákba, mire odaérek. Beülök a taxiba, a taxis meg csevegni próbál, pedig én semmit nem értek abból, amit mond. Egy szavát sem. Végre elérem a férjemet: siessek, mert Emmát átviszik a balesetire, ha nem érek oda pár percen belül, nélkülem megy el a mentő. Nem merek kérdezni, már nem akarom tudni, mi történt, ott akarok lenni és kész. Kiesek a taxiból, elfelejtek fizetni, de a taxis nem felejt. Fizetek. Átrohanok az épületen, a férjem mutatja az utat,

a mentő ajtaja nyitva, Emma bent fekszik, a feje rögzítve, az egész kis teste lekötözve, a csuklójából kanül lóg ki, mellette infúziós zacskó imbolyog.

Fölé hajolok, a szája hófehér, megsimogatom, mondok valamit, hátha röhög, ahogy szokott, de csak elmosolyodik, mindegy, én röhögök, hátha magával ragadom, és igen, röhög ő is, de valójában sír, tudom, a megkönnyebbülés könnyei szakadnak ki belőle. Fogom a kezét, látom a vércseppeket a ruháján, közel hajolok hozzá, hogy engem lásson, ne a mentő sárgás-fehér-idegen kupoláját. Rám szólnak, hogy üljek le és kössem be magam. Leülök, közben fogom a kezét, folyamatosan beszélünk, érzem, mennyire kell neki, hogy annyi helyen, módon és formában érintkezzünk, ahány helyen, módon és formában csak lehet. Még egyszer rám szólnak, hogy kössem be magam, elfelejtettem. Nem jön ki a biztonsági öv, rángatom, nem jön, ne rángassam, de hiszen én nem is rángattam, de rángattam, nem hiszem el, bekötnek. Nézem a kis kezét, a körme alá befolyt a vér, odaszáradt. Nyelem a könnyeimet, amik nincsenek... tekintettel a helyzetre, arra, hogy a velük való küzdelem is csak elvesz belőlem.

„Nincs semmi baj, ez csak biztonsági óvintézkedés, ha esetleg az esés miatt megsérült volna a gerincvelő vagy a koponya…"

Azt hiszem, így hangozhatott a mentőorvos mondata, amiből én csak a gerincvelőt, a koponyát és a sérülést hallottam. Lehet, hogy nekem is meg kéne nézetnem magam, mert 90 százalékot romlott a hallásom, mióta elindultam otthonról.

Röntgen után kiderült, hogy semmi baj. Az orvosok picit összevesznek a fejem fölött, hogy minek minden kis karcolás miatt röntgensugárnak kitenni egy gyereket… De engem nem érdekel. A hallásom még mindig nem a régi, a semmi bajon kívül más nem érdekel. Kis ragasztóval „összeöltik” pici lányom állát. Jól áll neki az apró heg… még szebb lett mint volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Ő is büszke magára. Különösen arra, hogy nem sírt.

A kishüje.

Nincs vége… azt hittem lesz, de nem lett. Baj az? Nem tehetek róla, nem hagynak írni… állandóan itt zsizsegnek. Így egyszerűen nem lehet dolgozni.

Kormos Anett

A fotó illusztráció, nem Anett kislányát ábrázolja. És nem is Anettet.