Igen, én szégyellem magam

Hosszú pályafutásom alatt eddig nem találkoztam ilyen elrettentő, szégyenletes nyilvános sárdobálással – aktívan dolgozó, a szakmában igen elismert orvoskollégák között. 

Nem lehet, nem is fogok véleményt alkotni, nem kívánok senki mellett vagy ellen szólni. Csak egy független, alapos, teljes körű feltáróvizsgálat tisztázhatja a történteket, csak ez állapíthatja meg a felelősséget. Csak egy ilyen vizsgálat segíthet abban, hogy amiben kell, változtassunk, hogy a jövőben ilyen ne fordulhasson elő.

Amiről viszont szólni szeretnék, az az orvos felelőssége, kötelessége a betegekkel és kollégáival szemben, a beteg és családja méltóságának, jogainak tiszteletben tartása.

Nem vagyok már fiatal, de ma is emlékszem, hogy milyen felemelő, rendkívüli pillanat volt az orvosi esküt társaimmal együtt hangosan elmondani….

„Amit kezelés közben látok vagy hallok – akár kezelésen kívül is a társadalmi érintkezésben –, nem fogom kifecsegni, hanem titokként megőrzöm.“ (Részlet a hippokratészi esküből)

De álljon itt egy jelenkori, nemzetközi orvosi eskü szövege is:

„Ünnepélyesen fogadom, hogy azon idő alatt, míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam: életemet az emberiség szolgálatára szentelem; megadom oktatóimnak a nekik járó tiszteletet és hálát; lelkiismerettel és méltósággal gyakorlom hivatásomat, betegeim egészsége lesz számomra az elsődleges szempont; 

még a beteg halála után is tiszteletben tartom a reám bízott titkokat; minden erőmmel fenntartom az orvosi hivatás tiszteletét és nemes hagyományait; kollégáimmal testvérként bánok; 

nem engedem, hogy vallási-, nemzetiségi-, faji-, pártpolitikai- vagy társadalmi szempontok eltántoríthassanak a betegeimmel kapcsolatos kötelességeim teljesítésétől; az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet; orvosi tudásomat pedig engem fenyegető veszély esetén sem használom az emberiség törvényeivel szemben. Ezeket az ígéreteket ünnepélyesen, szabadon teszem, és becsületemre fogadom.“ (Elfogadta az Orvosi Világszövetség II. Közgyűlése, Genf, 1948. szeptember.)

Napok óta valamiféle Mónika show-ban érzem magam.

A megértéshez sajnos nagy vonalakban le kell írnom az események sorozatát.

Azzal kezdődött, hogy nyilvánosságra került egy ismert orvos felfüggesztése, melyre a közösségi média nagyon aktívan reagált. Ezután – bár név nélkül, de jól beazonosítható módon – egy országos intézet honlapján megjelent egy adott orvos tevékenységéről alkotott „ítélet“ – vizsgálat nélkül… Majd az érintett egy levelet tett közzé a sajtóban, melyben – ugyan a nevek kitakarásával, de – betegek konkrét eseteit, egészségügyi státusát olvashatja bárki. Erre az országos intézet a honlapján – immár nevesítve az orvost – konkrétan szakmai hibával vádolta meg, részletesen leírva az elhunyt beteg orvosi státusát, és azt, hogy mi történt vele az intézményben. A válasz sem maradt el: a megvádolt orvos a médiában – egy orvosi szakmai társaság elnöki minőségében – inkompetensnek minősítette az intézet vezetőjét. 

Meghalt egy beteg. Gyászol a család.

Tisztelt kollégák, még egyszer leírom:

Meghalt egy beteg. Gyászol a család.

Hogyan juthattatok el idáig?

Hol van az az ember, aki a legfontosabb a történetben? 

Hova lett a beteg, az elhunyt méltósága? Hova lett a család, a gyász tiszteletben tartása? 

Hova lett az eskütök, a fogadalmatok?

Hogyan tehetitek meg, hogy egy halott embertársunk fölött nyilvánosan marakodtok egymással?

Úgy látszik, nincs más, aki megállítana titeket, nincs orvosi kamara, így – bár nincs semmi hivatalos minőségem, csak egy ember, egy orvos vagyok – de számonkérem rajtatok mindezt.

Ezt nem tehetitek!

A hivatásunk a gyógyítás, betegeket gyógyítunk. Emlékeztek még? 

„Salus aegroti suprema lex esto!“ – A beteg üdve legyen a legfontosabb törvény.

Dr. Lénárd Rita