–

Hatéves voltam, amikor a hajszálaim először hullani kezdtek, egy-két kisebb kopasz foltot hagyva maguk után. Helyükre új szálak nőttek, ám a következő években a hosszú hajamban a foltok időről-időre ismét felbukkantak. Aztán a százszámra kihulló szálak hűlt helye mindenki számára láthatóvá vált, és a talaj kicsúszott a lábam alól. 17 éves voltam.

Amíg más lányok a sminkelést gyakorolták a tükör előtt órákon át, én azt, hogyan takarjam el az egyre több és egyre nagyobb kopasz foltomat.

Közben hiába mentünk orvostól-orvosig, hiába próbálkoztunk mindenféle szerrel, módszerrel, semmi nem használt.

A következő tíz évben tehetetlenül szemléltem, ahogyan semmivé válik egykor dús hajam. Folyton úgy éreztem, mindenki engem néz, ezért kerültem az emberek tekintetét. Hol kíváncsiságot, hol sajnálatot láttam a rajtam felejtett szemekben. Ahogy a foltjaim sokasodtak, úgy vált a tükörképem egyre idegenebbé és egyre kevésbé szerethetővé. Amikor pedig a hajam mellett a szempillám és a szemöldököm is kihullott, úgy éreztem, nőként végleg semmi esélyem a teljes életre.

Nehéz évek következtek. Rejtőzködtem, szorongtam, nem szerettem magam. A paróka gondolatától viszont kirázott a hideg. Aztán végül egyszer rászántam magam. Életem egyik legjobb döntése volt. Nagy megkönnyebbülést hozott, hogy végre nem bámultak meg az utcán. „Normális” lehetettem, de mégsem mertem nyitni az emberek felé.

Volt egy titkom, amiről szégyelltem beszélni. Miközben egyre jobban vágytam egy szerető társra, el sem tudtam képzelni, hogy van olyan férfi, aki boldogan ébredne reggelente egy kopasz nő oldalán.

A reménytelenség kezdett egyre jobban maga alá temetni. Azt éreztem, nem bírok ki további éveket, évtizedeket így: kopaszon, bezárkózva, magányosan…

Végül azonban mégiscsak győzött az élni akarásom. Úgy gondoltam, talán megérné kipróbálni, tényleg annyira riasztó-e mások számára is ez az állapot, mint ahogy én képzeltem. Apránként elkezdtem nyitni és bizalmat szavazni az embereknek. Ami ezután történt, az nagyon meglepett. Mert cserébe csupa kedves visszajelzést, kíváncsi érdeklődést és pozitív megerősítést kaptam.

Csupán ennyi kellett, hogy leküzdjem a félelmemet, és szép lassan újra megnyíltak előttem a kapuk.

Megtörtént az is, amiben olyannyira nem bíztam: társra leltem. És abban tükörben, amit ő tartott felém, egy egészen más arcot láttam. Ő mondta először, hogy különleges ember vagyok.

Ezt olyan gyakran és kitartóan ismételgette, hogy egy kicsit talán már én is kezdtem elhinni... Amikor azonban úgy tűnt, útjaink mégis elválnak, „kopasz énem” kétségbeesett, hogy elveszíti az első olyan embert, aki végre őt is szerette. Ekkor jöttem rá, hogy amíg nem vagyok képes feltétel nélkül elfogadni és szeretni magam, addig az érzelmi életem sem lesz kiegyensúlyozott.

Fotó: Verbőci Patrícia

Nem volt mese, ki kellett fényesítenem a saját tükrömet. A belsőt.

Végül néhány fotó, és az alkotás öröme segített újra a felszínre kerülni. Katartikus élmény volt, amikor néhány művészi képnek köszönhetően végre én is szépnek láttam magam. Így, kopaszon. Ezek a fényképek inspiráltak a Csupa(sz)épség internetes napló, a foltos hajhullással érintetteket támogató csoport, és a kaTARzis kiállítás létrehozására is, amelyeknek értékes emberi kapcsolatokat és megszámlálhatatlan különleges élményt köszönhetek.

Az első foltok megjelenése óta eltelt harminc évem a harcról és az önelfogadásról szólt. Egykor épp olyan fájdalmas volt kopaszon a tükörbe néznem, mint a hajas önmagam emlékével találkozni.

Ma viszont már ugyanúgy szeretem az éppen aktuális tükörképemet. Legyen az haj nélküli, parókás, vagy épp kendős.  És igen, szeretem azt az emlékeimben élő hajas lányt is. Élvezek minden egyes álombéli találkozást vele.

Virginia Satir pszichoterapeuta szavaival élve: „Én én vagyok, és így vagyok jó.”

Drahos Zsuzsa

Fotók: Verbőci Patrícia

 ITT olvashatsz bővebb információt a foltos hajhullásról.