S hogy én mit teszek a gyerekemmel? Két–három évente kikapom a megszokott környezetéből, és egy új kultúrába, idegen nyelvi közegbe, ismeretlen emberek közé pottyantom le.

Életmódunkra jó hat évvel azelőtt bólintottam rá, mielőtt a lányom megérkezett volna: férjem hivatása miatt pár évente új országban kezdjük újra életünket. A szerelem hevében meghozott döntéskor miért is firtatná az ember, hogy léteznek-e EU-konform játszóterek Kínában, és hogy van-e beszoktatás a bosnyák óvodákban?

Lelkem rá, hogy amennyire kimaradt a gyermek aspektusa a döntéshozatalkor, akkora lendülettel láttam neki a harmadik kultúrájú gyerekek tanulmányozásához. Felvásároltam az idevonatkozó angolszász irodalmat, és hasonló cipőben járó szülőket, így felnőtt amerikai ismerőseimet is meginterjúvoltam. Hogyan élik meg a gyerekek a teljes környezetváltozást, a barátoktól, a megszokott iskolai közegtől való gyakori elszakadást? Hogyan fognak később kötődni és biztos kapcsolatokat kialakítani? Melyik kultúrához tartozónak érzik majd magukat? A sok-sok kérdés közül engem e három foglalkoztat leginkább. De hogy is néz ki mindez a gyakorlatban?

Léna, és a család amerikai életét lezáró kilenc bőröndös becsekkolás

Léna hároméves múlt. Félévesen sokkal jobban érdekelte a színes csörgő és a sípoló béka, mint hogy Dakarból Washington D.C.-be költöztünk. Amikor alig két évvel később megtudtuk, hogy onnan Boszniába kerülünk, hat hónapunk volt a logisztikai, érzelmi, lelki felkészülésre. Zanzásítva a Lénát érintő folyamat így festett: online kapcsolatfelvétel szarajevói óvodákkal, „Költöznek a macik” témájú könyvek beszerzése, beszélgetés az új helyről, búcsú a bölcsis társaktól, a barátoktól, játékok szortírozása „hajóval megy”, „repülővel megy” és „velünk jön” kategóriákba.

Beszélgettünk Lénával, megnéztük az új lakás képeit, de azt hiszem, nem fogom elfelejteni a lányom arcát, amikor megkérdezte, hogy a bölcsis gondozó nénit is visszük-e magunkkal. Legszívesebben abban a pillanatban pakoltam volna be Miss Rachelt is, de természetesen a zord valósággal szembesítettem: barátok, számunkra kedves ismerősök nem jönnek velünk, DE – négy országban nevelkedett amerikai barátnőm szavai azóta is sokszor megerősítenek –,

a változás lehetőség is arra, hogy megmutassam a lányomnak: az igazán fontos emberekkel lehet és kell is kapcsolatot ápolni. Nincsenek ott, nem ölelhetjük át őket, nem játszhatunk együtt, de a barátság megmarad.

A magyar Hannával és egy amerikai kislánnyal a mai napig rendszeresen Skype-olunk, és Nora-val képeslapot „küldenek” egymásnak.

Május közepén érkeztünk meg Szarajevóba. A kilenc bőröndbe számos apróságot csempésztem be Léna egykori szobájából, hogy a néhány bútorral berendezett, idegen helyre valamit átmentsek egykori birodalmából. Majd jött az itteni rutin megteremtése, az ovis beszoktatás, a bosnyák–angol nyelvi környezet okozta nehézségek, a nyelvi gátakból adódó frusztráció, kedvenc helyek és szokások kialakítása, és közben állandó volt a kérdés: Hol van x és hol van y? Jelenleg itt tartunk.

Léna öt–hat éves lesz, amikor új helyre kerülünk.

Sokszor elönt a kétely, hogy valóban megéri-e ez az életmód? Mit kap ő? És mit veszünk el tőle?

A mérleg egyik oldalán sorakozik a nyitottság, interkulturális tapasztalat, tolerancia, széles látókör, nyelvtudás, míg a másik oldalon nem kis mértékben billenti ki a serpenyőt a harmadik kultúrájú gyerekek körében jellemző gyökértelenség érzése, az útlevél szerinti kultúra felszínes ismerete, a hazatéréskor jelentkező beilleszkedési nehézségek. Mindezek lehetőségek. Azt az Élet és Léna fogja megválaszolni, hogy melyik oldalra billen el a mérleg nyelve, tudunk-e gazdagodni ebből az élethelyzetből, és ha igen, hogyan? Ebben a korai szakaszban a szülő hozzáállása kulcsfontosságú; ha meg van győződve arról, hogy a nehézségek ellenére, ez egy igen sokat adó lehetőség, akkor a gyerek is úgy fogja megélni. Az persze nyitott kérdés, hogy ez a teória, mely szerint a stabilitást a biztos családi kapcsolatokon, a változások által szorossá formált kis egységünkön, és az önmagába vetett hiten keresztül is meg lehet-e élni?

Léna még nincs a kritikus tinédzserkorban, amikor a kortárs kapcsolatok dominánsak, hiszen az határozza meg a Boszniához és a költözéshez való viszonyát, hogy mi hogyan látjuk az országot, az itteni embereket, és ezt az új életszakaszt. Sok kérdés munkálkodik bennem, de egy dolog kezd kikristályosodni: visszatekintve az elmúlt nyolc évemre, a washingtoni, pekingi, dakari és szarajevói élményekre, az újrakezdés nehézségei, és az elválások fájdalmai mellett van valami nagyon vonzó ebben a színes és változatos életstílusban.

Lehet, hogy Lénának mindez nem fog tetszeni, és akkor egy hosszabb távra szóló megoldást keresünk, de azt mindenképpen szeretném átadni neki, hogy a lehetőséget lássa mindebben: a lehetőséget új kultúrák megismerésére, a világ felfedezésére és saját horizontjának szélesítésére.

Mindenkinek van egy csomagja, amiben a megoldandó élethelyzetek vannak. Mi ezt kaptuk. Más feladataink vannak e gyakori változásokkal teletűzdelt életben – nem könnyebbek, és nem nehezebbek, hanem másfélék, mintha otthon alapítottam volna családot.

Trembácz Éva Zsuzsa

A fotókat a szerző készítette

Éva szerzői Facebook-oldalát ITT találjátok. Új könyvének címe Túró Rudi pálcikával, a kötet bemutatóját november 11-én szerdán este tartják. Várnak mindenkit szeretettel, a részleteket megtaláljátok ITT.