Nem szeretem a címkéket, pedig van belőlük néhány. Mi a horoszkópod meg az aszcendensed? Hol végeztél, hol dolgoztál, honnan jöttél, mit eszel, mit nem eszel, kivel, mit hogyan csinálsz, van-e gyereked? Vallásod van-e? Meg tíz ujjad. Szőke a hajad? Vörös? Kék? Melyik osztályba jársz? ... Uuuh!

Na, akkor kezdem a sort: kos, vízöntő, harmincas, barna, anya, nő, fogyatékos, magyar, diplomás, sportoló, keresztény, vidéki, háztartásbeli, kelet-európai, uniós polgár, kivándorló, bevándorló. Egyre csak gyűlnek a címkéim.

Mindegyik igaz rám, mind része az egésznek, ami én vagyok. Minden döntésemben, minden tettemben benne vannak a címkéim. Nem egy, nem kettő, hanem az összes. Keresem azokat a helyeket, embereket a világban, akik nem letépnek rólam egy címkét és véres szájjal lobogtatják, hanem a tetteimet, döntéseimet látják, és azok alapján alkotnak rólam véleményt.

Talán szerencsés vagyok, de mindenképpen mérhetetlenül hálás, mert az elmúlt nyolc hónapban senki nem éreztette velem, hogy számára egy migráns vagyok, semmi több. Migráns, aki saját akaratából, saját elhatározásából átköltözött egy másik országba, ahonnan bármikor hazatérhet úgy, hogy ezzel sem a saját, sem a szerettei életét nem veszélyezteti.

Senki nem tartott megélhetési bevándorlónak, aki csak azért választott egy másik országot, hogy magát és a családját gazdasági előnyökhöz juttassa.

Senki nem mondta rám, hogy én egy nemkívánatos kelet-európai vagyok, vagy egy magyar, akik ilyenek meg olyanok. Pedig megtehetnék, hiszen ha csak egy-egy címkét ragadnának ki mindabból, ami én vagyok, akkor bőven találnának indokot arra, hogy miért nézzenek rám furcsán, miért féljenek tőlem ahelyett, hogy megismernének és elfogadnának olyannak, amilyen vagyok. Londonban eddig mindig minden helyzetben emberként bántak velem. Anyaként, aki leviszi a gyerekét a játszótérre, és valami érhetetlen nyelven énekel neki, miközben hintáztatja. Vásárlóként, aki bemegy a boltba, kiválasztja az árut és kifizeti.

Bérlőként, aki szerződés szerint fizeti a lakbért, a számlákat, és a házirendet betartva éli az életét az általa választott lakásban. Utasként, aki rendeltetésszerűen használja a tömegközlekedésre jogosító kártyáját fel- és leszállásnál, amellyel jogosult igénybe venni a szolgáltatást, amiért fizetett. Itt az vagyok, amit teszek. Nem büntetnek olyan bűnökért, amelyeket olyan emberek követtek el, akikkel egy-egy címkében azonos vagyok. Én sem hibáztatok egy nemzetet, népcsoportot, vallást, nemet azért, mert valaki közülük ártott nekem. Minden címkéjével együtt azt az embert ítélem meg a tettei alapján, aki elkövetett ellenem valamit.

London az a hely, ahol még tudok hinni, amiben rengeteg különböző vallású, kultúrájú, nemzetiségű ember tud együtt élni, egymás életét színesíteni, gazdagítani. A város, ahol alig hallok igazi, akcentus nélküli angol szót, ahol nap mint nap találkozom csadoros asszonyokkal, fekete bőrű kisgyerekekkel a játszótéren, ahol nincsenek különcök, mert a maga nemében mindenki az. Ha mindenkit megbámulnánk, aki kicsit is eltér az „átlagostól”, akkor egész nap kikerekedett szemekkel járnánk-kelnénk.

Nekem rengeteg ad ez a sokszínűség. Hihetetlenül felemelő érzés újra és újra megtapasztalni a toleranciát, az elfogadást, a nyitottságot. Az „élni és élni hagyni” elv érvényesülését a hétköznapokban.

Miközben itt is vannak bűnözők, gyilkosok, csalók, másoknak ártó emberek. Sőt, ez az a város, ami már átélt egy terrorcselekményt, amelyben ártatlan emberek haltak meg 2005-ben. Négy öngyilkos merénylő robbantott pokolgépet azokon a metróvonalakon, amelyeken ma is utazunk. Megtehetnénk, hogy félünk. Nap mint nap léphetnénk ki úgy az utcára attól rettegve, hogy kirabolnak, bántalmaznak, épp ma robbantja fel magát mellettem valaki... Nap mint nap méregethetném a számomra idegen, szokatlan kinézetű utastársaimat, hogy vajon veszélyesek-e rám vagy sem? Nap mint nap szoronghatnék vélt vagy valós félelmek miatt.

De milyen élet az ilyen? Persze, nekem is vannak félelmeim. Tökre félek a haláltól meg a repüléstől. Meg ennek kombinációjától. Néha eszembe jut, és akkor szorongok kicsit. Felszálláskor meg leszálláskor pedig kifejezetten sokat. Olyankor fogadkozom, hogy soha többé, aztán újra ott vagyok a sorban a biztonsági ellenőrzésnél.

Utálom az érzést, ahogy szétáramlik a testemben a félelem. Mindent megteszek azért, hogy minimálisra csökkentsem ezeket a helyzeteket az életemben. Van viszont, amikor szembe kell néznem a félelmemmel, le kell győznöm, túl kell lépnem rajta, oda kell dobnom néhány percet vagy órát az életemből, mert valami sokkal többet kapok cserébe. Például néhány óra kellemetlen repülőút után csodás napokat vagy heteket a világ különböző pontjain. Távolságtartás után nyitottságot, és emberi történetek általi gazdagságot. Tudom, hogy a félelem csírája bennem van, én táplálom, én tudom levágni a hajtásait, hogy ne tekeredjen a nyakam körén és ne fojtson meg.

Ha minden napot átjár a félelem, akkor sem tudom, mi fog történni velem. Nem vagyok hajlandó meg nem történt dolgoktól, vagy olyan emberektől félni, akik sosem ártottak nekem.

A félelem helyett a bizalmat választom. Ezt tanultam itt Londonban. Bízom az emberekben, bízom a környezetben, bízom a terrorelhárításban, és bízom abban, hogy mindazok, akiknek ez a szakmája, hivatása, dolga, azok megtalálják a megoldást a most kialakult válsághelyzetre. Bízom mindaddig, amíg nem történik olyan dolog, amely után újra kell építenem a bizalmat. Bízom a döntéseimben, a tetteimben, és abban, hogy képes vagyok ezek alapján felmérni a környezetemet, és azt, hogy ki (vagy mi) jelenthet rám valós veszélyt. Bízom abban, hogy engem is ezek alapján ítélnek meg, de leginkább az emberekben és az emberi bánásmódban bízom. Ami mindenkinek jár... függetlenül a címkéin szereplő szavaktól.

Pásztory Dóri