Meghasadt Németország – A bevándorlótársadalom problémái az idei Berlinalén

–

A világ szó szerint a feje tetején áll. Két ember vergődik a vértől vörös Földközi-tengerben, és a kamera fordítva mutatja őket. Aki elmerül, az itt egyenesen az égbe jut. Így kezdődik Burhan Qurbani német rendező legújabb filmje, a Berlin Alexanderplatz, amit az idei Berlinalén mutattak be, és amit talán a legjobban várt a német filmszakma. A film ugyanis a német szépirodalom egyik „kötelező olvasmányának”, Alfred Döblin azonos című könyvének az adaptációja. A regény 1929-ben jelent meg, és a húszas évek Berlinjében játszódik. Főhőse egy Franz Biberkopf nevű munkás, aki részegen, féltékenységből megöli a barátnőjét, majd börtönbe kerül. Amikor viszont kiszabadul, tisztességes életet akar élni. „Ein anständiges Leben” – Döblin szavai mára szállóigévé váltak a német nyelvben.

 Burhan Qurbani adaptációjában azonban Franz Biberkopf nemcsak hogy nem munkás, de még csak nem is „német”, hanem egy „person of color”, egy fekete-afrikai menekült. Ahhoz, hogy megértsük, ez miért is olyan nagy dolog, kis kitérőt kell tennünk a német filmtörténelem panteonjába, amikor is Döblin regényének első, 1931-es megfilmesítésében, a „nagy” német színész, Heinrich George, majd Rainer Werner Fassbinder tizenhárom részes, legendás tévésorozatában a szintén „nagy” német színész, Günther Lamprecht játszotta Biberkopfot. És most? A Németországban eddig szinte senki által nem ismert Welket Bungué – Bissau-Guineából.

Zavarba ejtő kérdések 

És éppen ebben rejlik a film politikuma: ő is idetartozik? Ő is német? Ő is vallhatja otthonának Németországot vagy Berlint? Lehet egyszer pont ugyanolyan német, mint „mások”? Mint akik ideszülettek? Vagy nem elég csak ideszületni? Már a szüleidnek is németnek kell lenniük? Hányadik generációtól számít egyáltalán németnek valaki? Kérdések, amelyek hosszú évek óta foglalkoztatják a német lakosságnak különösen azt a részét, amelynek külföldi gyökerei vannak. Vagy azt, aki külföldiként érkezett ide. Mint például én. Idén nyolc éve.

Amikor pár mondat után előjön az akcentusom, a németek általában zavartan teszik fel a kérdést, hogy honnan is jövök. 

Engem nem zavar, hogy rákérdeznek, viszont már többször átéltem, hogy olyan ismerősöm jött zavarba ilyen és hasonló kérdésektől, aki akcentus nélkül és hibátlanul beszél németül, hiszen már itt született, és itt is nőtt fel.  Csak más a bőrszíne, a haja, a szeme. Vagy a neve. A kérdezők többségét a kíváncsiság hajtja, és valami egzotikus válaszra vár. Az utóbbi időben azonban sajnos egyre többen vannak olyanok is, akiket szélsőséges, idegenellenes, kirekesztő nézetek hajtanak. 

Hanauban az embereknek a „másságuk” miatt kellett meghalniuk 

Nem véletlen tehát, hogy az identitás, a hovatartozás, a haza és az otthon kérdése az idei Berlinalén központi szerepet kapott. A fesztivál új igazgatópárosa, Marietta Rissenbeek és Carlo Chatrian a program összeállításakor még nem tudhatta, hogy mennyire beletrafáltak. A Berlinale megnyitója előtti napon ugyanis tíz ember halt meg egy nyugatnémet kisvárosban, Hanauban.

Egy német állampolgárságú, rasszista nézeteket valló férfi berontott egy vízipipás bárba és egy kioszkba, majd válogatás nélkül rálőtt az épp ott tartózkodó emberekre. 

Az áldozatok mindegyikének külföldi felmenői voltak. Volt köztük török, kurd, bosnyák és román származású is. Volt, aki már Németországban született, volt, akinek már a szülei is Németországban születtek, volt köztük német állampolgár és volt külföldi is. A helyi napilap tudósításaiból kiderül, hogy többségük németnek tekintette magát, németül beszélt, német iskolába járt, német munkája volt. Csak épp más volt a bőrszínük, az akcentusuk, esetleg a vallásuk is. Mégis idetartozónak érezték magukat. Értük volt az egyperces néma csend a fesztivál megnyitóján.  

„The german dream”

Az új Berlin Alexanderplatz Franzja (aki Francis) nem a börtönből szabadul, hanem menekül. Afrikából. Túléli a Földközi-tengert, eljut Németországba, és Berlinben akar új életet kezdeni. Egy tisztességes életet. „Egész életemben menekültként éltem” – mondja. Berlinben viszont már nem szeretné, ha menekültként tekintenének rá, ugyanis megérkezett. Nem akart továbbmenni. Dolgozni akar. Új életet akar. Tisztességeset. Papírok nélkül azonban csak feketén tud munkát vállalni. Először egy építkezésen robotol, majd egy baleset után muszáj lesz behódolnia a menekültszállón megismert Reinholdnak, aki drogkereskedőként dílereket keresett a menekültek között. 

Francis azonban többre hivatott. És valóban: elkezd feljebb jutni a ranglétrán, és nemsokára már ő toborozza a dílereket a menekültek között. Saját történetén keresztül próbálja meggyőzni őket, hogy neki dolgozzanak, ha ők is német autót, német nőt és saját lakást akarnak. Ha ők is részesei akarnak lenni a „german dream”-nek, vagyis a német álomnak. „I am Germany. Ich bin Deutschland” – kiáltja nekik, miközben beszédét vastaps övezi.

A „german dream” azonban csalókának bizonyul. Francis minden becsületes szándéka ellenére sem bír szabadulni a társadalom szorításából és a strukturális verkliből.

Végül „barátja”, Reinhold is kijátssza, és nemcsak a munkáját, de barátnőjét, Miezét is elveszíti. Reinhold öli meg. 

A jövő nem egyszínű

Francis és Mieze szerelmének gyümölcse azonban életben marad – Mieze hasában. Burhan Qurbani rendező a vetítés utáni sajtótájékoztatón fontosnak tartotta kiemelni a film zárójelenetét, amikor is Francist szabadulása után a lánya várja a börtön kapujában. Ahogy Qurbani fogalmazott: nem véletlen, hogy a kisgyerek egy lány, és az sem, hogy nem teljesen „fehér” és nem teljesen „fekete”. „Ő az új Németország. Nem egyszínű. Ahogy a remény sem az” – mondta a rendező, visszautalva a film egyik kulcsmondatára, Francis és az egyik éjszakai klubot vezető Eva beszélgetésére. Eva, aki maga is „félvér”, azt mondja Francisnek: „A te világod olyan egyszerű. Egyszínű. Az enyém meghasadt.” 

Kicsit ilyen most Németország is. Meghasadt, meghasonlott. Sokáig nem akart tudomást venni arról, hogy mekkora probléma a rasszizmus, az idegengyűlölet, milyen hatással van a külső és belső erők által folytatott propagandaháború az emberekre, hogyan fordítja őket egymás ellen, és polarizálja az egész társadalmat.

Az NSU-gyilkosságokról is azt hitték először a német hatóságok, hogy csak „belső bandaelszámolás”, de aztán meg kellett halnia Walter Lübckének, egy volt CDU-s politikusnak, azért, mert támogatta a bevándorlókat, és Halléban két embernek, mert zsidók voltak. Hanau után úgy tűnik, jobban észhez tért az ország. Közéleti személyiségek, újságírók, politikusok, művészek és celebek fogtak össze azért, hogy tudatosítsák az emberekben: azok is Németországhoz tartoznak, akik nem „bionémetek” (vagy ahogy itt mondják: „biodeutsch”-ok). 

És tulajdonképpen ezért született meg ez a film is. Mert Burhan Qurbani sem „bionémet”. Bár már Németországban született, de szülei afgán menekültek voltak. Eddig két egész estés játékfilmje volt, és azokban is a külföldi származás témakörét járta körbe. A Wir sind jung. Wir sind stark (Fiatalok vagyunk. Erősek vagyunk) címűben az 1992-es rostocki menekültotthon-gyújtogatást idézi fel, a Shahada pedig három Berlinben élő muszlimról szól. És hogy miért is vált Berlin a bevándorlók és a külföldi származású emberek ennyire vonzó célpontjává, azt a Francist alakító Welket Bungué fogalmazta meg nagyon találóan a vetítés után: „Mert itt nem az a fontos, hogy honnan érkeztél, hanem hogy hova tartasz.” 

Diseri Dóra

Kiemelt kép: Berlinale@Stephanie Kulbach/2019 Sommerhaus/eOne Germany