„Sokszor álmodom velük” – Nagyik a világ körül, az unokák nyomában
„Olyan gyorsan telik az idő, én meg versenyt futok vele, és megszakad a szívem, hogy egyiküket sem látom felnőni.”
„Olyan gyorsan telik az idő, én meg versenyt futok vele, és megszakad a szívem, hogy egyiküket sem látom felnőni.”
„Néha komoly kételyeim vannak, hogy alkalmas vagyok-e még nővérnek? Sokszor érek a határára annak, hogy elsírjam magam, és ilyenkor ki kell mennem a szobából, kórteremből. Most is így teszek.”
Nagyon őszintén a külföldi újrakezdésről.
Anna Esztert tegnap esti cikke után az olvasók egy része verbálisan „keresztre feszítette”, a barátai pedig elkezdték félteni. Úgyhogy írnia kellett még egyet.
A kérdés az is, hogy mihez kezdünk azzal a tengernyi kiábrándult fiatallal, akik mindennek ellenére, de bátran itthon maradnak. Ebben.
Egy kérdés, amire nincs jó válasz. Vagy van? Szerintetek?
Ha épp azt fontolgatnád, hogy most indulsz világgá...
„Ha elhagyod a hazádat, az hasonló ahhoz, mint amikor elveszítesz valakit: fájdalmat élsz meg, és a veszteséget el kell gyászolni” – állítja az egyik megszólaló. És vajon van-e olyan pont, ahonnan már nincs visszaút? Ennek próbáltunk utánajárni.
„Anya sosem toppan be váratlanul, nem áll a küszöbön a gurulós bőröndjével. Nem kiabál nem sikít, és nem fájlalja a derekát. Nem vár az iskola kapujában, nem borogat. Nincs esti meséje... és a fürdetés is elmarad. A szappan jó szaga, a közös főzés, a bundás kenyér vasárnap reggel cukros teával.”
Náray Tamás nagypapája egy igazi vátesz volt... vajon mit szólna hozzá most, hogy a jóslatai teljesülni látszanak?