-

Nos, nem voltak illúzióm, amikor hospice szolgálatra indultam, nem gondoltam, hogy hasonló jelenetek Oscar-díjas mellékszereplője leszek majd. Egészen biztos voltam benne, hogy a valóság másmilyen lesz.

A Korányi Kórház hospice részlege a végstádiumú rákos betegek osztálya. A legtöbben utolsó napjaikat töltik ezen az amúgy nagyon kellemes, és meglepően jó hangulatú helyen. Szép a környezet, rendezettek, majdhogynem otthonosak a szobák, kedvesek az ápolók, figyelem övezi a betegeket. Legtöbben tényleg meghalni érkeznek, még ha nem is feltétlenül akarják vagy tudják tudomásul venni ezt a tényt. Az én „dolgom” az volt (és azért teszem idézőjelbe, mert számomra ez egyáltalán nem jelentett munkát), hogy jelen legyek, társaságot biztosítsak, figyeljek rájuk.

Ember az emberrel találkozott az utolsó órákban, napokban. Nem volt cél a lelkizés, a gyónás, bár éppen – ha az esett jól a haldoklónak – én szívesen meghallgattam.

Talán eleinte ettől féltem a legjobban: hogyan fogom lelkileg elviselni szomorúságukat, halálfélelmüket? Végül nem ez lett a legnehezebb.

A halálos ágy még az élet része, nem tapasztaltam tudatos haldoklást – ami nem jelenti azt, hogy nincs, csupán annyit, hogy én nem találkoztam ilyen esettel. Mindenki tette a dolgát. Kinek mi volt az. Bevenni a gyógyszereket, várni az ebédet, ami sok esetben a fájdalmat megváltó morfium, vagy az ápolót, hogy tisztába tegyen, átfordulni egyik oldalról a másikra bármennyire is fáj a felfekvés okozta seb, keresztrejtvényt fejteni vagy fájdalomtól görcsösen imádkozni. Ha meg csupán annyi, hogy levegőt vegyen, akkor levegőt venni. Anélkül, hogy tudta volna, vajon ez lesz-e az utolsó.

A remény, na, nem az a giccses fajta, hanem a természetes remény az utolsó szempillantásig kapaszkodót jelent. Az elengedés pedig tényleg csak pár pillanat. Olyasmi érzés lehet, mint a zuhanás. De én persze nem tudom, hiszen még nem haltam  meg. Akik pedig igen, ebben az utolsó pillanatban érthető módon nem gyakorolják az önreflexív önkifejezést.

Mondhatnám úgy is, hogy nagy baj esetén gyakorolja csak igazán az ember a jelenben levést. Nem aggódik, hogy mi lesz, nem sopánkodik, hogy mi volt, csak teszi a dolgát. Például meghal.

És hogy mi lett végül a legnehezebb? A megbánás kétségbeejtően nyomasztó hangulata. De nem a „mi maradt ki az életemből, miért nem szerettem eléggé, bárcsak ezt vagy azt mondtam, vagy cselekedtem volna, belevágtam volna abba a kis vállalkozásba, utaztam volna ide vagy oda” megbánás. Hanem erőteljesen a jelenhez kapcsolódó megbánás. Ugyanis amit a legtöbben kifejezésre juttattak önkínzó kérdések közepette: hogy mit tettek, mit vétettek, miért kerültek ennyire kiszolgáltatott, emberi méltóságuktól megfosztott állapotba. Mert hiába a kedves és empatikus bánásmód, azt azért mindenki látja és érzi, hogy rothad a teste (elnézést a drasztikus kifejezésért, de ez az igazság). Hogy képtelen alapvető funkciókat ellátni. Például bepelenkáznak akkor is, ha komoly sikereket elért üzletember, vagy fiatal anyuka vagy. Aki nemrég még a lányait pelenkázta. Megetetnek, mint egy csecsemőt, hiába, hogy nemrég még valami puccos étteremben halkéssel szelted a roston sült lazacot. Meztelenre vetkőztetve fürdetnek a zuhany alatt, mikor pár hónapja még a szerelmed csókja volt a testápolód. Kegyetlen, gyors élesváltással kerülsz megalázónak tűnő helyzetekbe, amit elképesztően nehéz kihívás feldolgozni. A legnehezebb. A halálfélelmet is meghaladó.

Ezért lett az én ars poeticám: élj úgy, ahogy meghalni szeretnél. Én kíváncsian, elengedetten, elégedetten szeretnék. Legalább akkora kihívás megvalósítani, mint azon az ágyon fekve a méltóságot megőrizni.

Halász Ágnes

Párbeszéd Műhely mediátora

Kép: Flickr