A hatalom nem csak abban nyilvánul meg, milyen státusz vagy titulus kerül az emberek neve mellé. Formálja magát az embert is, és azt is, ahogyan a valóságot látja. De vajon ugyanaz a változás játszódik le akkor is, ha valaki tíz ember fölött áll, mint amikor ezrek vagy akár milliók sorsáért felel? Mik azok az árulkodó jelek, amik arra utalnak, ha valakinek a fejébe szállt a hatalom? Pszichológust kérdeztünk.
„A kádba még be tudtam szállni, aztán ahogy folyt a víz a csapból és jó melegen körbevett, megint eszembe jutott, hogy a patkány a hidegben van. Túl forró volt a víz, ezért engedtem magamnak hideget hozzá. Én tudtam változtatni a hőérzetemen, ő, részben miattunk, nem.”
Hétfő este van, művészetterápiás ülést tartok, a csoport tagjai ma találkoznak először. Ahogy haladunk előre, a résztvevők egyre jobban belelendülnek a beszélgetésbe, egyre többet osztanak meg magukról. Váltják egymást a különböző élettörténetek, családok históriái, önismereti utazások, de – ahogy az lenni szokott a csoportterápiás helyzetekben – bizony a krízisek is felszínre jönnek. Bár minden nehéz helyzetre empátiával reagál a társaság, mégis, egyes történetek mintha hosszabban benn maradnának a közös térben, mint a többi. Ezt hívják úgy, hogy a traumák hierarchiája.
Az empátia az a képesség, hogy bele tudjuk képzelni magunkat mások helyzetébe, ami aztán hatással lesz a cselekedeteinkre, viselkedésünkre is. Enélkül nemcsak az életünk és az emberi kapcsolataink lennének nehezebbek, hanem az egész világ sokkal élhetetlenebb volna.
Azért gürizünk, hogy a gyerek(ke)et táborba adva még tovább gürizhessünk?
Az együttérzésről a legtöbben azt hiszik, pontosan tudják, micsoda. A kutatásokból mégis az derül ki, sokan rosszul csinálják: elkerülik vagy belefulladnak. Miért? Hogy lehetne másként? Mutatjuk a tudnivalókat, fejlesztési módszereket.
„Behunyom a szemem, próbálok emlékezni, felidézni a tavasz illatát, vagy bármit, ami eszembe jut, de kong az ürességtől” – egy Covidból felgyógyult lány története, aki nem érez szagokat, és ez szép lassan ellehetetleníti számára az élet élvezetét. És messze nincs egyedül.
Hogy miért kell beszélnünk a kimondhatatlanról, az elviselhetetlenről? Doffek Gábor szerint azért, mert a gyászt mindannyiunknak tanulni kell, ezzel is erősítve magunkban az empátiát és a másik felé való érző szívű odafordulást.
Hová vezet az hosszú távon, ha egyének, influenszerek, netán komoly márkák kizsákmányolják a jóhiszemű emberek együttérzését?
Egyvalami közös: mindenki ugyanoda jut, előbb vagy utóbb.
Glow
Lagom
Glow
Lagom