–

Túléltük. Ezt is. Megvolt a költözés, minden hasznos és haszontalan holmink átvándorolt az új helyre. A szembe lévő házba, merthogy mi innen egy tapodtat sem, sehova, soha többé... vagy legalábbis egy jó darabig biztos nem. Megbeszéltük Marcival, hogy innentől kezdve mi már csak ebben az utcában költözünk. Na, de hogy keveredtünk mi erre a kis szigetre Londonon belül? Elmesélem.

Én, ugye nem akartam Londonba jönni, merthogy sosem jártam még itt. Ez elég vicces, mert például Manchesterben legalább négyszer voltam már, ott ugyanis minden évben megrendezik az egyik legnívósabb úszóversenyt parasportolók számára. London valahogy kimaradt a versenynaptárból, később pedig a nyaralási úti célok közül is.

Aztán jött Marci cégétől az a bizonyos visszautasíthatatlan ajánlat, aminél nem nyafog az amúgy is mehetnékkel küzdő ember lánya, hanem szedi a sátorfáját.

Így esett meg velem, hogy életemben először lakáskeresés céljából érkeztem Londonba egy 11 és fél hónapos gyerekkel, karácsony előtt két héttel.

Három napunk volt arra, hogy megtaláljuk a következő otthonunkat, amelynél a legfontosabb szempont az volt, hogy Marci munkahelyének közelében legyen. Egyrészt a családi életünk jellege, másrészt az én biztonságérzetem is ezt kívánta. Tudtuk, hogy akkor van esély arra, hogy hosszútávon is jól érezzük itt magunkat, ha a közös időnkből nem veszítünk órákat utazással. Sokan mondták, hogy Londonban a hatalmas távolság és a több órás utazás igazán lélekölő tud lenni, úgyhogy ezt mindenképpen el akartuk kerülni.

Igazából teljesen lutri volt, hogy hova kerülünk, ugyanis a térképen egy városrész neve volt az összes információ, amit a bel- és külváros határán lévő cég elhelyezkedéséről tudtunk.

Így keveredtünk ebbe a kis Temze parti faluba, ahol most már lassan egy éve élünk, és amihez ragaszkodunk foggal-körömmel. Richmond városrész egy csöndes, nyugodt, nagyon családias kis szelete ez, ahol igen nyitott, sokszínű a közösség. Mivel itt van a svéd iskola, ezért talán picit erőteljesebben lehet érezni a skandináv kisebbség jelenlétét, de rendszeresen hallok francia, lengyel és orosz szavakat is a játszótéren.

Amit igazán szeretek Barnesban, hogy nincs metrómegállója, többsávos főútja, ezért picit kiesik a klasszikus nagyvárosi élet állandóan lüktető sodrásából.

Itt egy picit fel tud lélegezni az ember, jó kisétálni a forgatagból. Hamar a közösség részévé váltunk, nagyon gyorsan megkaptuk azt az élményt, hogy a nevünkön szólítanak a sarki kisboltban, hogy örömmel fogadnak minket a játszóházakban, hogy szóba elegyednek velünk a játszótéren.

A parti sétány folyamatos mozgásban van, ami minket is erre sarkall. A rengeteg futó, túrázó és kerékpározó között lehetetlen ellustulni.

A belváros, így a nagyobb nevezetességek elérhető távolságban vannak, ezért szívesen jönnek ide azok a barátok, akik a városra is kíváncsiak rajtunk kívül.

Amíg csak a térképen láttam a leendő otthonunkat, kicsit megrémültem, hogy mindentől messze van. Otthon a ház aljában volt a kisbolt, két sarokra a játszótér, és az ajtóban egy buszmegálló (amit persze babakocsival nem tudtam használni, úgyhogy mindegy is), addig itt minimum tíz perc séta minden. Elképzeltem, ahogy az állandóan szakadó esőben szomorúan baktatok ki a boltba, mert pont egy tojás hiányzik a sütihez, amit már elkezdtem összerakni... Meg azt is, ahogy a szüleinknek a félnapos utazás után még 25 percet kell sétálni a bőrönddel, hogy a metrómegállótól elérjenek hozzánk.

Ehhez képest nem esik állandóan az eső, talán ha kétszer volt az elmúlt évben, hogy sütit sütöttem Marcinak valami apróságért ki kellett szaladnia a boltba, olyan pedig egyszer sem, hogy szomorúan baktattam volna hazafelé. Mondanom sem kell, hogy a nagymamák sem nehezteltek ránk egy percig sem, mert a 25 perc séta ellenére nagyon gyorsan kiismerték magukat a környéken, és megértették, mennyit jelent, hogy egy ilyen csodás helyen lakhatunk egy ekkora nagyvárosban.

Amikor kiköltöztünk, és megtaláltuk az álomotthonunkat egyáltalán nem számoltam egy olyan forgatókönyvvel, hogy tovább kell állnunk. Beköltözésünk harmadik napján, az utolsó dobozok kipakolása közben ismerkedtünk meg „landlordunkkal”, aki közölte, hogy szeretné eladni a lakást, úgyhogy szuper... úgy írtunk alá, hogy fél év után felmondhatja a szerződést.

Ezek azok a mondatok, amelyeket egyáltalán nem akar hallani az ember egy országokon átívelő költözködés után, egy egyéves gyerekkel a karján egy tök idegen városban

Fél évig úgy csináltunk, mintha meg sem hallottuk volna ezt az elejtett félmondatot, utána kicsit reménykedtünk, hogy talán mégis maradhatunk, majd osztottunk, szoroztunk, és arra jutottunk, hogy lecsapunk a lehető legközelebbi kiadó lakásra, nem élünk tovább bizonytalanságban.

Így kerültünk át a szembe lévő házba. Itt talán két évig is maradhatunk. Igaz, még nem találkoztunk a landlorddal, pedig már majdnem az összes dobozt kipakoltuk.

Pásztory Dóri

 A képek a szerző tulajdonában vannak