Ülünk az alaprajz fölött Vikivel, és azon tanakodunk, hol legyen a zuhanyzó: az egykori konyhából csípjünk le egy sarkot, vagy a kamrát alakítsuk át. Ha az első, akkor merre nyíljon az ajtó? Milyen ajtó egyáltalán? Ha a második verzió lép életbe, honnan visszük át a vízvezetéket? Mekkora dilemmák…

Öt hónapnyi lakáskeresés, financiálishelyzet-elemzés, álmodozás és intézkedés után most itt állok, a megoldás utolsó szakasza előtt. Megvan már a leendő otthonom, csak meg kell még tervezni. Meg át kell építeni. Ehhez meg kell állapodni egy csapattal. Majd naponta ránézni, hogyan haladnak. Észrevenni, ha valami nem oké. Szólni és kibalhézni megbeszélni. Megrendelni az összes hozzávalót, kelléket, alapanyagot. Megtalálni ezeket a legjobb áron, a lehető legjobb minőségben. Megszervezni az odaszállítást, az átvételt. Megint csak balhézni egyeztetni, hogy miért késnek. Megélni, ahogy alakul a dolog. Rájönni, hogy nem így kellett volna. Elfogadni, hogy márpedig most már így lesz.

Berendezni. Átköltözni. Megnyugodni végre.

Már csak ennyi hiányzik. Egy hosszú, őszbe hajló nyár, amíg mások üdülnek, pihennek, élményeket gyűjtenek, lazítanak a gyeplőn.

Azt mondják, akik vigasztalni és biztatni akarnak, hogy onnantól minden jobb lesz, hogy elkezdődik a tényleges munka, a látható része. Erőt ad majd, ahogy az ember az épülést látja. Csakhogy én nem olyan rég csináltam végig egy hasonlót, még emlékszem, mennyi stresszel jár, és a vége egyre későbbre tolódik. Most azt mondom, ősszel talán költözhetünk, de a realitás azt mutatja, hogy abból inkább karácsony lesz. Ha még idén egyáltalán…

Nem aludtam jól, ma nem a szebbik oldalát látom, hanem a keményet. Még nem merültem mély álomba, csak próbáltam a gondolataimat lenyugtatni, elhitetni magammal is, hogy pihenek, amikor az éjszaka közepén megneszeltem, hogy az egyik gyerek belépett a szobába. Felültem az ágyban, mint akit kilőttek, és azt kérdezte a 11 éves fiam, hogy visszakísérném-e az ágyába, és adnék-e neki újra jóéjt-puszit, hogy el tudjon aludni végre. Ez volt az egész hét legfontosabb pillanata. Ezért érdemes élni. (És még ilyen nagy szavaktól sem félni.)

Minden nap az utolsó lehet, amikor még nem szégyellik, hogy gyerekek, hogy szükségük van az anyukájukra, a gondoskodásra.

Most még gyerekszobát akarnak, közöset, ahol a nagy kaland egy emeletes ágy lesz. De a zuhanyzót már azért tervezgetjük Vikivel, hogy ha 4 év múlva lakli kamaszokká nőnek, már ne kerülgessük egymást a fürdőszobában. Ha lányokat hoznának fel, legyen lehetőség külön zugot kialakítani. Ha egyszer csak megnő az étvágyuk, és már nem a Túró Rudi meg a gabonapehely lesz a leghőbb vágyuk vacsorára, akkor legyen olyan élhető konyhánk nagy hűtővel, amit két tinédzser fiú a magáévá tehet.

Nehéz ennyire előre gondolkodni. Az élet annyi változást hoz még… Ha túljutunk a kamaszkoron, simán lehet, hogy magamra hagynak. Elmennek külföldre tanulni, és üresen marad a gondosan megtervezett, szétválasztható gyerekszoba. De aztán megint alakulhat úgy, hogy kell a mamahotel.

Egyszer már költöztem úgy, hogy azt hittem, egy életre szól – azóta megtanultam az „ember tervez, isten végez” leckét, de ha az ember ekkora vállalkozásba kezd, mégis próbál minden eshetőséggel kalkulálni, mindenre okosan felkészülni.

A költözés ugyanis nem tartozik a kedvenc hobbijaim közé, akkor sem, ha minden egyes alkalommal csökkentem a szállítandó cuccok halmazát.

Új otthont építünk, nem egy évre, öt évre, tíz évre, és nem csak magamnak. Lehet, hogy nem a villanykapcsolók elhelyezkedésén, a konnektorok számán, a parkettaszegély magasságán vagy a zuhanyzó bejáratán múlik, mennyire érezzük majd családi fészeknek, de ezekről is csak egyszer, éspedig most dönthetünk.

Bizonyára követünk majd el hibákat, amiken később minden alkalommal fennakadunk, meg lesznek olyanok is, amiket meg lehet szokni – ez már csak így szokott lenni, ebben sem érdemes a tökéletességet hajszolni –, de azért jó lenne a tévedések számát a minimumra csökkenteni.

Aztán visszatekinteni az elmúlt másfél évre, és azt mondani: ide kellett eljutnunk.

Gyárfás Dorka