–

Kedves Dóri,

25 évvel azután írok neked, hogy ott állsz Sydneyben a paralimpiai dobogó tetején. Képzeld, nem fogsz emlékezni semmire 41 évesen, csak arra, hogy mennyire csúnyának tartottad a melegítőt, és hogy annyira se tudtál még angolul, hogy a doppingvizsgálatot lehozd segítség nélkül, úgyhogy egy kedves idős férfi segít tolmácsolni, hogy hova és mennyit pisilj. Akkor még fel sem merült senkiben, hogy ilyen helyzetekben, talán női tolmács ildomosabb lett volna. 

Nem emlékszel arra sem, hogy mikor és hol ölelhetteted meg „anutát” (Dóri édesanyja – a szerk.), de arra igen, hogy rögtön szóba hoztad a beígért tetoválást. Az a jó hírem, hogy a bőrre varrt emléket nem bántad meg, csak azt, hogy annyira türelmetlen voltál, hogy a Pécs Plázában, egy random tetováló szalonban készült az első verzió. Igen, ebből kitalálhatod, hogy utána voltak helyreigazító beavatkozások.

Képzeld, most, 25 évvel később Barnival (gyereked) és Marcival (férj. Bizony. Ne kerekítsd a szemed, nem került el a szerelem, bármennyire is küzdöttél ellene) visszatértünk.

Reméltem, hogy a helyszínen előtörnek az emlékek, de annyira éretlen még a személyiséged, annyira szépen megmaradtál gyermeki naivitásban és gondtalanságban 16 évesen, hogy szinte semmit nem tudtál befogadni abból a 3 hétnyi élménydömpingből, ami letarolta az elmédet és a memóriatárad. Tényleg csak foszlányokat tudott elraktározni belőle.

Fogalmad sincs, hogy milyen szinten helyezte egy teljesen másik vágányra az életedet az a 3 perc 2 másodperc, ami alatt leúsztad azt a négy hosszt. Valószínű, ha bárki elmondja ezt akkor, téged akkor is a csillogó érem és a győzelem mámorító érzése motivál. Meg a tetoválás.

Most, 25 évvel később elmondhatom, hogy nem a győzelem mámorító ebben, hanem a teljesítmény. Az érem, a dobogó, a Himnusz csak egy manifesztációja annak, hogy elérted a célt, amit kitűztél magad elé azzal, hogy feszegetted a határaidat, megküzdöttél a nehézségekkel, ki tudtál lépni a komfortzónádból, és nap mint nap tettél valamit azért, hogy jobb legyél.

Szerencsére ez a negyed évszázad elengendő volt arra, hogy rájöjj, ezt még számtalan más módon át lehet élni. A teljesítményből fakadó büszkeség és önbecsülés nem a bajnokok privilégiuma, hanem mindenkié, aki kemény munkával megvalósítja a saját maga által kitűzött célt. 

Képzeld, pont ezért félmaratonokat fogsz futni és ugyanolyan mámorítóan boldog leszel a 21 km végén, mint a 3 perc leúszása után. 

Na most kapaszkodj meg, annyira hiszel ebben a gondolatiságban, hogy úgy döntesz, visszatérsz a medencepartra és edzőként fiatal úszók sokaságát segíted abban, hogy a testmozgás a hétköznapjaik része legyen, és megvalósítsák a tehetségükhöz, lehetőségeikhez, körülményeikhez mérten kitűzött céljaikat. Hogy megtanuljanak győzni és veszíteni, de leginkább, hogy tudják szeretni magukat, hogy büszkén tudjanak tükörbe nézni.

És ha ez még nem lenne elég hihetetlen számodra, még azt is elárulom: mindezt ott teszed, ahonnan az egész paralimpiai mozgalom indult.

Nem tudod, honnan is tudnád, hogy lesz olyan, hogy egy másik országban próbálsz gyökeret ereszteni, ahol a paralimpiai bajnoki címed egy pajzsként véd diszkriminációtól, előítélettől, általánosítástól. Mert bármely közösségben te egyetlen szóval olyan pozitív képet alakítasz ki magadról, ami felülírja a többi cimkédet.

Az a 3 perc nagyon sok negatív élménytől kímél meg.

Ne aggódj, azért tisztában vagy a priviligizált helyzeteddel, és 25 éven keresztül szüntelenül foglalkoztat, hogy hogyan tudsz visszaadni valamit abból, amihez ezen kiváltságos szerep által hozzájutottál. A szavakat választod, és ez is ott, a medencében kezdődik el...